Circulares litterae adioecesanae anno 1945. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

XIII.

60

Szomorú ifjúság az, amely szinte nemzete torának táncos megünneplésére kedvet érez. Lehet, hogy a vérük magyar, nyelvük is, nevük is az, de a boldogtalan és a hejehuja Magyarország között óceánok húzódnak, vér és könnyek völgyében, romok és sóhajok felett vigadnak azok, akik nem tudják, hogy mit cselekszenek, amikor vigalommal kigúnyolják a nemzet legnagyobb fájdalmát.

Az elszakadt partok ellenében a lelkipásztorkodáson van a hangsúly. Ahol a természeti és kinyilatkoztatott törvény megingott a szívekben, ott az elmélyülő hitélet annyi, mint az egyén, család, társadalom és nemzet gátszakadásának a megállapítása. Magam is több, mint 7* századon át lelkipásztor voltam. Tudom, mit ér el az Isten kegyelmével a lelkipásztor. Akarok jó Pásztor lenni, aki, ha kell, életét adja juhaiért (János 10, 15). Egyházáért, hazájáért.

Ez a nemzet volt a dicsőség és fény nemzete egy félezreden keresztül. Magyar tenger vizében hunyt el Észak, Kelet, Dél hulló csillaga. A külső tenger elmúlt 1526-ban a gályákkal, 10.000 magyar tengerésszel, Tengerfehérvárral. A külső tenger átalakult beltengerré, de a vér és könny tengerévé 200 éven át Héttoronnyal és vérvivő eszéki híddal. A XX. században sem más a magyar föld, mint a vér és szenvedés kelyhe. A kehely pereme töredezik. Vannak magyarok, akik örülni tudnak ezen, mi a szívünkön tartunk minden talpalatnyi magyar földet.

Legyünk mi most az imádság nemzete! Ha újból megtanulunk imádkozni úgy, ahogy eleddig imádkoztak, iesz honnét erőt és bizalmat merítenünk. Én is a magyar milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafüzérében bízom. Ne veszítsétek el bizalmatokat! (Zsid. 10, 35). Tartsuk meg a mi reménységünk rendíthetetlen vallását (Zsid. 10, 23).

Ha Isten-atyám és Mária-anyám segít, akarok lenni népem lelkiismerete, hivatott ébresztőként kopogtatok lelketek ajtaján, a föltetsző tévelyek ellenében az örök igazságokat közvetítem népemmel és nemzetemmel. Ébresztgetem nemzetünk megszentelt hagyományait, amelyek nélkül az állati lét gyökértelenségével egyesek talán igen, de a nemzet temetője, múltja, történelme, tanítása nélkül nem élhet. Mint nemrég magam is fogoly, akinek jólesett a szív, a nemzet minden sebén, elhurcoltakon és foglyokon, közelben és messzeségben rajta tartottam és tartom szememet és kezemet, de a kikürtölést és kiaknázást, mint a sebekhez méltatlant, mellőzni kívánom.

O’Connel közeledni érezte a földi naplenyugtát. Megindult az örök város felé. Csak Genováig ért. Ott megírta végrendeletét: Szívemet, ha meghaltam, vigyétek Rómába, testemet az édes honi főidbe. Egyház és hazám, ti lesztek életem útmutató csillagzatai, céljai és boldog leszek, ha ebben a gondolatban éljük életünket és a két erénnyel megújul még a magyar föld színe és ezért a két erényért jutunk el az örök élet boldog révpartjára. Amen.