Circulares litterae adioecesanae anno 1944. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
II.
12 ság fehér ruháját; aki folyton arra törekedett, hogy Isten-Atyjához egyre közelebb jusson, legyen boldog. Örüljön eddigi élete helyes irányának, és legyen minden erejével azon, hogy attól soha el ne térjen. Őrizze nagy kincsét aggódó gonddal, építse ki odaadó buzgósággal, és a világ minden kincséért se dobja oda azt, ami minden földi értéknél többet ér. Aki pedig oly szerencsétlen, hogy súlyos bűnei miatt elvesztette volna a megszentelő kegyelem természetfölötti életét, tegyen meg mindent annak visszaszerzésére. Nem áltatunk senkit azzal, hogy ez a visszaszerzés mindig könnyű feladat. Sokszor az élet évtizedek alatt kialakult vonalának könyörtelen megtörését kívánja. Sokszor mintha a bűnnel együtt az; ember szívét is kiszakítanák. Akárhányszor komoly lemondást jelent az eddig nagyrabecsült földi értékekről. De az bizonyos, hogy bőségesen kárpótol minden meghozott áldozatért az Istengyermeki élet boldog biztonsága. A kegyelmet megszerző eszközök, a szentségek, mindenkinek rendelkezésére állnak, és ha felvételük a végső szükségben elháríthatatlan nehézségbe ütköznék, még mindig megmarad az Isten iránti szerétéiből indított tökéletes bánat lehetősége, hogy szinte pillanatok alatt helyrehozhassuk azt, amit akár egy életen át elrontottunk. Különösen most, hányatott életünk ezer veszélyében vigasztaló ez a tudat. Ma a veszedelmek nemcsak egyes emberekre, hanem nemzetekre, sőt az egész emberiségre zúdulnak. Az emberi erő, sőt egész nemzetek megfeszített ereje is elégtelennek mutatkozik; szinte föl sem mérhető csapások vetítik ránk árnyékukat. Amikor óriások birkóznak, az eltiprás veszélyében forog az, aki nem térhet ki útjukból. Ilyenkor csak az segít és az éltet reményével, ha az óriásoknál végtelenül hatalmasabb Isten kezébe teheti le az ember is, a nemzet is élete sorsát. De ki számíthat joggal Isten segítségére? Az az ember, aki Istenközelségben él és az a nemzet, amelynek fiai közt nagyon sok az Isten-gyermek. De azért is ápolnunk kell, Kedves Híveim, a megszentelő kegyelem Istenhez fűző életét, mert a veszedelmek idején igen könnyen megtörténhetik, hogy hirtelenül kell megjelennünk az Úristen színe előtt. Máskor sem biztos a holnap; manapság, az erőszak, a kiirtásig fajuló ellenségeskedések még fokozottabban fenyegetik földi életünket. De ki mehet az Úr elé bizalommal? Az, aki már földi életét is az Istennel együttélés időszakának tekintette, és az örök boldogság lényegéi kitevő Istenbírást iparkodott megszerezni magának. Aki az eget nem hordozza magában, hiába keresi azt a nagyvilágban, és útvesztésnek teszi ki magát az örök élet megkezdésénél is. Aki azonban a megszentelő kegyelem életével Istent hordozza lelkében, a földi életnek is urává lesz, és örök életének boldogságát is biztosítja. A nagy veszélyek ideje megtanítja az embert, hogy mindenben a lényeget lássa. Az élet máskor nagyra értékelt, sok haszontalan és fölösleges kolonca lehántódik ilyenkor az ember leikéről. Belátjuk azt, hogy nem a nagy szavak,, hanem az élet; és nem is akármilyen, hanem az Istenbe-kapcsolódó élet az egyedüli, amely időtálló tartalmat ad földi tartózkodásunknak. Adja Isten, hogy ez az igazság mélyen a lelkűnkbe vésődjék, és hogy minden pusztulásra Ítélt földi értéknél többre becsüljük a megszentelő kegyelem életének Isten-kapcsolatát. Necsak a veszély idején legyen ez megnyugtató vigasztalónk, hanem majd a béke látszólag nyugodt időiben is életet és világot alakító erőforrásunk. Jusztinián s. k. bíboros, hercegprímás.
