Circulares litterae dioecesanae anno 1939. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

III.

10

Ha csak emberi felelősség volna, akkor kinek felelnének a hatalmasok, a fejedelmek, kiknek tetteit itt a földön számon kérni nem meri senki?

Azonban van felelősség Istennel szemben is és ez alól nem vonhatja ki magát senki fia. Ezt a felelősséget nem lehet kijátszani, ezzel szemben nem használ tettetés vagy szépítgetés. Hiába próbálunk itt elbújni, mint őssziileink tették a paradicsomban, vagy tagadni, mint Káin tagadott a testvérgyilkosság után.1 Ez a felelősség általános oly értelemben is, hogy kiterjed nemcsak külső tetteinkre, hanem a rejtegetelt gondolatokra és kívánságokra is, sőt kiterjed arra is, amit nem cselekedtünk, de cselekednünk kelleti volna, azaz kiterjed bűnös mulasztásainkra is. Mert Isten a szivekbe és vesékbe lát, mondja a zsolláros,2 és látja azokat a titkos szándékokat is: cselekedeteink leplezett rugóit, melyek a barátság csókját sokszor Judás-csókká változtatják.

„Rettenetes az élő Isten kezébe esni“, — mondja a Szentírás.3

A hitetlenek próbálják ezt tagadni és így magukat hamis biztonságba ringatni, de hiába, mert szivük szorongását nem tudják feloldani és „az Ítéletnek valami rettenetes várása emészti őket“, mint ahogy azt Szent Pál apostol már a maga korában is megfigyelte.4

A felelősségérzet tulajdonkép Isten áldásos ajándéka — bármily kellemetlen is lehet az számunkra, bűnösökre —-, mert amellett hogy lelkűnknek dísze és jellemünknek nevelője, figyelmeztet és előkészít az Ítéletre. És sokkal jobb az Isten előtt felkészülve megjelenni, mint készületlenül az Örök Bíró szigorú kérdései elé oda állni.

Ez az Isten-ajándék azonban ma nagyon kevés becsülésnek örvend és sok szívben meggyengült, csaknem egészen veszendőbe ment. Ennek oka részben a múlt század bölcseleti irányzatainak törekvése, hogy az erkölcsi rendet Istentől függetlenítsék és az erkölcsi törvények forrásává az u. n. autonóm embert tegyék. Elhalványult az Isten fogalma, és meggyengült az örök jutalom és büntetés hite. Sokan csupa felületességből, könnven- élésből nem gondolnak felelősségükkel és gondatlanul terhelik lelkűket. Mivel Isten nem büntet mindjárt, azt hiszik, hogy sohasem büntet. És mivel körülöttük mindenki bűnben él anélkül, hogy a felelősségérzet legkisebb szikráját mutatná, azt hiszik, hogy őket sem fogja felelősségre vonni senki sem. Pedig már Szent Ágoston hirdette: „Azok a bűnösök, akik hivatkoznak a megtérni nem akarók nagy számára, ne nagyon örüljenek, hogy sokan vannak; mert nem kevésbé fognak égni azért, mert sokan égnek.“8

Azt is tapasztaljuk, hogy napjainkban igen-igen hangoztatják az e világi felelősséget: felelősséget egyes embertársainkkal és a közületekkel, a családdal, a társadalommal, a nemzettel szemben, — ami üdvös és hasznos is volna, ha Istennek ritka emlegetése e felelősség nagyon gyakori hangoztatása mellett nem azt a hitet keltené, mintha ezen a tisztán emberi felelősségen kívül nem is volna Istennek tartozó végső, legfőbb és félelmetes felelősség!

Pedig ahol nincs Istennel szemben érzett felelősség, ott gyenge lábon áll minden felelősség; ott lehetetlenné válik a kölcsönös bizalom az emberek közt. Ott nagyon köny- nyen bekövetkezik az, hogy a felelősség a sikerhez igazodik. Az ilyen társadalomban vagy államban a sikerért mindent szabad, és a cél szentesíti az eszközöket. A siker mindent igazol: hazugságot, rágalmat, gyilkosságot, lázadást... Pedig a bűnökben fogant siker minden pillanatnyi ellenkező látszat dacára magában hordja a romlás csíráit, és tartósan építeni csak a tízparancsolat és az evangélium fundamentumain lehet.6

De Kedves Hívek, talán azt mondjátok, hogy túlságosan elméletiek ezek az én fejtegetéseim, azért a gyakorlati élet azon területeire fogok röviden rámutatni, amelyeken a felelősségérzet kevéssé vagy egyáltalán nem nyilvánul, hogy így megnyitván szemeteket jobban lássátok a veszélyeket, melyeknek lelketeket kiteszitek.

i Gén. 3, 8 és 4, 9. 2 7, 10. 8 Zsid. 10, 31.

* Zsid, 10, 27. 6 s. 351, 11. 8 V. ö. I. Kor. 3, 11.