Circulares litterae dioecesanae anno 1939. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
II.
II XI. PIUS Pápa halála. A rádió hullámain pillanatok alatt terjedt el a fájdalmas hír, hogy dicsőségesen uralkodott Szentatyánk, XI. PIUS Pápa ma reggel 5V2 órakor meghalt. Megrendülve állunk a nagy halott ravatalánál, mert hatalmas, erőteljes egyénisége úgy tűnt fel előttünk, mint amely a halállal is dacol. Tényleg dacolt is vele, mert nem engedte magát általa a munka asztalától elvonni és a küzdelem teréről leszorítani. Utolsó percig dolgozva és harcolva élt. A közel 82 éves aggastyán a szó szoros értelmében teljes fegyverzetben várta Urának, a Krisztus Királynak elszólító parancsát. Harcos egyéniségnek látszott, de harcolnia kellelt is. Minden elmúlt eretnekségnél veszedelmesebbek jutottak hatalomra: a kommunizmus tana, a vér és faj mítosza, az Egyház függetlenségét fenyegető államtanok. XI. Pius pápa rendíthetetlen bátorsággal, férfias nyugalommal, magasztos hivatásának teljes tudatában és eleven hitével állta a harcot: uralkodóknak, fejedelmeknek, népvezéreknek, félrevezetett tömegeknek szemébe hajthatatlan keménységgel megmondta az igazságot. De a szellemi harcok kemény vezére egyúttal a béke szelíd fejedelme is volt, — a Princeps Pacis helytartója. Megkötötte a lateráni békét, mely által az olasz nemzet belső egységét teremtette meg és igy szellemi és politikai fejlődésének akadályait hárította el, de egyúttal az Apostoli Szentszék függetlenségét is biztosította. Követei és püspökei révén a világ minden táján a békéért fáradozott, — és amikor az elmúlt év folyamán a háború réme meredt Európára, saját életét ajánlotta fel Istennek áldozatul a béke megmentéséért. Utolsó beszédjét is, melyet a hozzá jövő zarándokokhoz intézett, egy fenyegető világháború szörnyűségeitől való irtózat remegtette meg. És ahol a háborút megakadályozni nem tudta, ott legalább szörnyű hatásainak enyhítésére törekedett jótékonyságával. Szerette magát a kereszténység közös atyjának nevezni és valóban az is volt. Mint jó atya őrködött a békén, dolgozott munkásgyermekeinek javán, viselte lelkén a tiszta, felbonthatatlan házasságok gondját, a gyermekek keresztény nevelésének érdekét. Mint jó atya buzdította papságát hivatásának méltó betöltésére, és mint jó atya fogadta szeretettel a fiatal jegyeseket, kik a világ minden tájáról gyermeki bizalommal siettek trónja elé áldásáért. És jó atyánk volt különösen nekünk magyaroknak — és személy szerint nekem, kit egyszerű szerzetesi cellából kiemelt és az ország primáši székébe helyezett. A magyarok iránt érzett szeretetének élete utolsó évében is tanúságát adta az Eucharisztikus Kongresz- szusnak Budapesten való megrendezésével és követének kiküldésével. És mikor jóságát megköszönni néhány hónap előtt az Örök Városba zarándokoltunk, nagybetegen sem tagadta meg forró óhajunk téljesítését, hogy Atyánkat még egyszer láthassuk. Fogadott bennünket és utolsó buzdításai egyikét hozzánk intézte. Nekünk magyaroknak tehát felejthetetlen marad az ő emléke. Imádkozzunk azért érte mi, árván maradt hívei, gyermeki szeretettel. Senki oly közel nem állott itt a földön az Istenhez, mint ő, a Krisztus helytartója, és mégis — emberi gyarlóságunk megvallása ez: szüksége van imáinkra. Még szent Pál is mondta: „Nihil mihi conscius sum, sed non in hoc iustificatus sum!“ (I. Kor. 4,4.) — Nincs ember, aki a megiga- zultságnak azzal a teljes tudatával léphetne Isten elé, mely azonnal az égi kapuk megnyitását igényelhetné. És ő is ember volt. Ember, akinek a vállán igen nagy felelősség súlya nehezedett: imádkozzunk tehát érte, hogy ő, aki itt a földön a békéért annyit küzdött és könyörgött, aki Isten országáért annyit szenvedett, jóságos Mesterének kegyelméből minél előbb beléphessen az örök béke országába, szent elődeinek körébe. Amen.
