Circulares litterae dioecesanae anno 1937. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
VI.
29 érdekű volta és az általuk megvalósítandó feladatok nagy erkölcsi jelentősége vezet szükségképen annak a jogi felfogásnak a kialakulásához, hogy a bevett vallásfelekezetek főképen közérdekű feladatainak megvalósítása nem csupán a magánjog, hanem elsősorban a közjog jogszabályainak a segítségével biztosítandó. Ehhez képest a bevett vallásfelekezetek vagyonának az állaga és jövedelmei, mint közjogi alapú és közjogi célú vagyontárgyak, a magánjogi forgalomképesség és ebből foiyóan a magánjogi címen keletkezett tartozásokért való lefoglalhatóság szempontjából sem bírálhatók el merőben az 1881 : LX. t.-c.-ben, valamint az azt kiegészítő jogszabályokban foglalt végrehajtási szabályok szerint. Kifejezésre jut az említett jogelv a m. kir. Kúria 81. számú teljes illési határozatában is (P. H. T. 81. sz.), amely kimondotta, hogy ha a perbíróság a kielégítési végrehajtást a római vagy görög katolikus plébánia nevén álló ingatlan állagára el is rendelte, a telekkönyvi hatóság a végrehajtási jelzálogjog bekebelezése iránti megkeresés teljesítését az 1881 : I.X. t.-c. 136. §-ának második bekezdése értelmében megtagadni köteles. A 81. számú teljes illési határozat indokolása ezt a döntést lényegileg ugyancsak arra alapítja, hogy a bevett egyházi célú javakat védő törvények a közjog keretébe tartoznak, reájuk tehát a vonatkozó közjogi, nem pedig a magánjogi jogelvek alkalmazandók. Abból tehát, hogy a végrehajtási törvények nem tartalmaznak olyan rendelkezést, hogy az egyházközség (hitközség) által tagjaitól beszedhető adó foglalási tilalom alá nem esik, nem következik szükségszerűen az, hogy az egyházközséget megillető és az egyházközségi tagtól még be nem szedett ilyen adó- követelés harmadik személy javára polgári úton vezetett végrehajtás útján foglalás alá vonható. Kétségtelennek kell ugyanis tekinteni, hogy annak a kérdésnek az eldöntésénél, hogy a közjogi viszonyból eredő egyes követelésekre nézve a most említett tilalom fenáll-e és ha igen, milyen terjedelemben áll fenn, a végrehajtási törvényben foglalt vonatkozó szabályok mellett figyelembe kell venni a tételes közjognak, közigazgatási jognak és eljárási szabályoknak, tehát a közadók kezeléséről hivatalosan összeállított (K. K. H. 0.) szabályoknak azokat a rendelkezéseit is, amelyek egyes közjogi viszonyokból eredő követelések közpolgári végrehajtás alóli mentességét kifejezetten vagy értelemszerűen megállapítják. Ezúttal a bevett vallásfelekezethez tartozó egyházközséget illető adófoglalás alóli mentességének a kérdése lévén a döntés tárgya, vizsgálandó elsősorban ennek a közszolgáltatásnak az állandó bírói gyakorlatban szem előtt tartott az a jellege, amely szerint az egyházközségi adó valóságos közadó, különös tekintettel arra, hogy e szolgáltatás alapja az egyházközség és tagjai közölt fennálló közjogi viszony, a szolgáltatás célja pedig az egyház- község fenntartásához szükséges anyagi eszközök biztosítása, tehát közszükséglet kielégítése. Az egyházközségi adónak nyilván ezt a jellegét veszi alapul a K. K. H. Ö. 42. §-ában foglalt az a rendelkezés is, amely az egyház- községi adóra nézve a közadók módjára való behajlást abban az értelemben teszi az egyház- község részére lehetővé, hogy a taggal szemben a szolgáltatás kényszer útján való kielégítésére a bírói végrehajtás útján való eljárás teljes kizárásával egyedül a behajtásnak az előbb említett módozatát szabja meg. Hogy az egyházközség az előbb említett közigazgatási rendelkezés mellett sincs elzárva attól, hogy a jogerősen megszabott egyház- községi adót az idézett összeállításban megjelölt közigazgatási hatóságok igénybevétele nélkül saját alkalmazottja útján maga szedje be, a szolgáltatás jellegének a megítélésénél nem döntő, mert a jelleg meghatározásánál irányadó két alkotó elem : a szolgáltatás alapja és célja a közvetlenül beszedett egyházközségi adónál is változatlan marad; ha pedig a közvetlen eljárás eredményre nem vezetett, a további behajtási lépések már úgyis csak a köz- igazgatási végrehajtás igénybevételével történhetnek meg. Az előadottakból tehát kitűnik az egyház- községi adó „közadó“ jellege és az, hogy az egyházközség és az egyházközségi tag között fennálló közjogi viszonyból eredő ez a követelés, illetve szolgáltatás a közöttük meglevő közvetlen viszonyban rendes bíróság előtt jogsegély útján be nem hajtható. Vizsgálandó további elvi kérdés azonban az, hogy ugyanezt az egyházközségi adót harmadik személy az egyházközség elleni magánjogi követelésének a kielégítésére végrehajtási foglalás és behajtási ügygondnok kirendelése útján fedezetként az egyházközség közszükségletei elől elvonhatja-e? A végrehajtási törvényekben foglalt jogszabályokban arra nézve, hogy az egyház- községi adó bírói úton foglalás alá vehető-e, avagy nem, útmutatás nincs. A foglalásra vonatkozó tilalomnak a hiányából egymagából, amint az a már előbb kifejtettekből kitűnik, az egyházi adót illetően az említett jogcselekmény megengedett voltára okszerűen következtetni éppen úgy nem lehet, mint ahogy a tilalom hiányából kiinduló hasonló álláspont nem állná meg a helyét akkor, 6*
