Circulares litterae dioecesanae anno 1937. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
I.
3 közben a hatalmas uralkodó rangját elrejtve nyomortanyákon jár s ott türelmetlenségbe is ütközik, s nem tartja méltóságán alul állónak a szegények asztalához ülni s az Üdvözítő példájaként lábukat megmosni, oly epizódok, amelyekről költők énekelnek. De mindez bájos egyszerűsége mellett egyúttal igen komoly intelem arra nézve is, hogy az osztályellentéteket csakis lélekkel s a keresztény hit sugallatai szerint lehet kiegyenlíteni. Nem hiába őrizte meg Isten csodálatos módon a szent király annyi áldást osztó jobbkezét az enyészet rombolása elől, annak a nemzet számára beszédes ereklye gyanánt kellett fennmaradni századokon át, hogy mindenki ráeszméljen, hol rejlik bármely kor társadalmi válságának orvossága. Mert fontos a célszerű gazdasági rend, üdvös az átgondolt törvényes intézkedés, szükséges a hatósági beavatkozás, de mindenekfölött az irgalmas szamaritánus lelkére van szükség, aki nem köti magát a holt paragrafus formáihoz, amikor veszedelem idején rendkívüli eszközökkel kell menteni, hanem csak egyet tud, amit az apostol mond, hogy : „az Isten szeretete kiáradt szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott“1 s ezt a kincset habozás és furakodás nélkül nagylelkűen bocsátja a szenvedő emberiség rendelkezésére. Ha ez a szentistváni szellem fogja ihletni szociális törvényhozásunkat, ha az ő példájából fogják megtanulni a hatalmasok és gazdagok, mint kell nehéz helyzetben lemondást gyakorolni és bajokkal küzködő embertársaink segítségére sietni, s ha e vigasztaló látvány meggyőzi majd a szenvedőket is, hogy nem hagyták őket cserben, mert a keresztény szeretet tüze ma is lángol, akkor bízhatunk, de csakis akkor, hogy az a szörnyű válság, mely fenyegeti hazánk, de az egész világ rendjét és boldogságát is, a megértést teremtő keresztény lelkiség áldásos befolyása alatt elsimul s a XX. század újból megbékélt szent testvériségben egybeforrt nemzetet fog a Duna-Tisza táján találni. Ha majd a magyar néj) tömegei a Szent István-jubíleum ünnepén fölzarándokolnak Budavárába hódolni a Szentjobb előtt s ha majd a Szentjobb útrakel s végigjárja áldástosztó fölséggel a haza minden tájékát, értse meg mindenki, hogy nemcsak a régi dicsőséget idézzük s annak emlékein buzdulunk, hanem szellemét szeretnék visszavarázsolni egy önmagával eltelt önző korban, hogy felsőbb küldetésének tudatára ébredve s a szentek krisztusi szociális politikáját megértve, átalakuljon a nemzet és megmeneküljön. Az a komolyság, mely a szent király hitét jellemezte, az államkormányzat terén sem tűrte a pillanatnyi sikerhez igazodó középszerűséget. A szentek mindenütt a szentség követelményeit érvényesítik, azért alkalmazta Szent István ezt a mértéket a közhatalom gyakorlásánál is, s ma már tudományos tétel, hogy sikerült a vallás szabályaival minden más törvényes intézkedés nélkül is a polgári rendet biztosítania. Jól tudta, hogy, aki a hit szerint él, az a hazával szemben fennálló kötelmeiről sem feledkezik meg, s aszerint intézkedett. Valamikor Szent Ágoston rajzolta meg a keresztény uralkodó eszményi képét, aki kereszttel és evangéliummal kormányoz és boldogít, s büszkék lehetünk, hogy első szent királyunk ezt a fölséges látomást nemcsak elragadtatásban szemlélte, hanem az életbe is átültette. Felszínes gondolkozás csak azt látja, hogy Szent István templomokat épít, püspökségeket alapít, a kötelező vallásgyakorlatról rendelkezik s mindebből a mai ember könnyelműségével azt a következtetést vonja le, hogy ebben merült ki egész államférfiúi bölcsessége. Pedig ha bármely kormányzatnak sikerülne a népet újból Istenhez visszavezetni s minden lélekben elültetni a tudatot, hogy elsőrendű polgári kötelesség a szent hit parancsait megtartani, ó akkor nem volna szükség büntetésre, rendőrségre és börtönökre, mert az Isten útján járó nép az állam rendjének is leghűbb őre volna. Ép azért Szent István kormányzati lángésznek is bizonyult, amikor az evangéliumot a polgári élet alaptörvényévé is emelte. S hogy elgondolása nem vált az ország kárára, annak ékesen szóló bizonyítéka a rend, mely egy még nem rég féktelen nép boldog otthonát jellemezte, a gazdasági i Rom. V. 5.
