Circulares litterae dioecesanae anno 1936. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
II.
10 szenteli be a halottat, hacsak kétségtelen jelek vagy hites orvosi bizonyítvány nem tanúsítják, hogy elmezavarodottságban cselekedett. Nem ítéletet akar mondani ezzel az Egyház, mert a megholtak felett egyedül az Úré az ítélet. Nem is tagadjuk, hogy az Isten irgalmasságánál az öngyilkos is találhat menedéket, akár azért, mert egyáltalán nem vagy csak igen csekély mértékben volt beszámítható, akár azért, mert végzetes cselekedete és a halál bekövetkezte között volt még néhány pillanata, hogy egy végső erőfeszítéssel tökéletes bánatot indítson magában és így lelkét megmentse. Mindezen tények azonban már kívül esnek az emberi megfigyelésen és tapasztaláson. Amit mi látunk, az a világ előtt jóvá nem tett bűn ; amit mi tapasztalunk, az a rossz példa, mely sajnos, más lelkeket is megfertőz és terjeszti az öngyilkosság szomorú vétkét, veszélyeztetve ezzel a közjót! Szokták mondani, hogy az Anyaszentegyház szigorával tulajdonkép nem az öngyilkost bünteti, aki a holttestét sújtó tilalmat már nem érzi, hanem a rokonokat, kik a világ szemében megszégyenülnek ! Azonban a köznek érdeke előbbre való az egyesek érzékenységénél és mikor egy veszedelmes bűnnek terjedése ellen kell küzdeni, akkor az egyeseknek átmenetileg az üdvös szigor okozta fájdalmat is viselniük kell. A világ mentegeti, sőt sokszor magasztalja az öngyilkosságot, mert a világ nem hisz az örökkévalókban. Ha nem volna örök élet, akkor valóban nem volna érdemes megtartani az életet, ha már nincs mit tőle várni. Akkor valóban úgy volna okos cselekedni, mint ahogyan cselekedtek a pogányok, kik miután minden kéjt és élvezetet meguntak, vagy tovább élvezni betegség, öregség, szegénység, gondok stb. miatt már nem tudtak, fitogtatott nyugalommal megtették végső intézkedésüket, elbúcsúztak hozzátartozóiktól és véget vetettek életüknek. Azt mondták: „nincs értelme az életnek!“ De mi nem vagyunk olyanok, mint a pogányok, kiknek nincs reményük (I. Thess. 4, 12). Mi hiszünk az örök életben. Mi a földi életet próbaidőnek tekintjük az örök boldogság elnyerésére, azért számunkra mindig van értelme az életnek! Még akkor is, ha mindent elvesztettünk, vagyont, élettársat, becsületet, egészséget. „Militia est vita hominis super terrain". Küzdelem, katonáskodás az ember élete itt a földön (Job, 7, 1) és csak, aki jól vitézkedik és állhatatosan kitart mindvégig, kapja meg a győzelmi koronát! (Mt. 10, 22. 24, 13. Jc. 1, 12. I. Cor. 9, 25. II. Tim. 2, 4. 5.) Viszont, aki elfut az élet küzdelmei elől és otthagyja a kötelességteljesítés mezejét: a családot, a hivatalt, a hazát, — az gyáva szökevény! Amely korokban erős volt a hit, a legsúlyosabb időkben is ritka volt az öngyilkosság. Az öngyilkosok száma a hitnek fogyatkozásával szaporodik, és mivel az öngyilkosság gyáva megfulamodás az élet küzdelmei elől, azért elpuhult, léha koroknak nyavalyája. Az öngyilkosságtól azonban lényegesen különbözik az önfeláldozás. Amaz bűn, emez egyike a legfölségesebb erényeknek. Erre mondotta az Úr Jézus, hogy nagyobb sze- retete nincs az embernek, mintha életét adja oda embertársáért. (Jn. 15, 13.) Maga az Üdvözítő ezen önfeláldozás erényének örök és fölülmúlhatatlan példáját adta, mikor életét a keresztfán feláldozta érettünk. Az áldozat dicsfénnyel övezi az ember életét, akár a lassú tartósan emésztő szenvedések oltárán hozza azt, akár egyetlen hősi cselekedettel engedi át magát a halál martalékának. Ezt a halált azonban nem ő akarja és nem ő okozza, hanem a kötelességteljesítés, az emberszeretet vagy hitvallás mezején csak vállalja. Azért az áldozatos élet a legszebb, a legértékesebb élet! Példáit látjuk a házi tűzhely mellett csendesen tűrő és szenvedő szülőnél és hitvesnél, az emberiség haladásáért életüket kockáz+ tató tudósoknál és felfedezőknél, a betegek ágyíti mellett virrasztó, sokszor a ragály veszedelmének is kitett ápolónővéreknél, orvosoknál és papoknál, az idegen föld veszélyei közé kimerészkedő hithirdetőknél, a haza szent földjét vérük árán is védelmező katonáknál, az Egyház szent vértanúinál. Az áldozatos életre is csak a hívő képes, mert aki az örök életben nem hisz, az görcsösen ragaszkodik a földi élethez, legalább is addig, míg ez előnyöket ígér neki; mert ez neki mindene, ezen túl már nem remél semmit és így
