Circulares litterae dioecesanae anno 1932. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

X.

3487. sz.

Ő Szentsége az egyház- művészetről.

0 Szentsége, dicsőségesen uralkodó XI. Pius pápa, okt. 27-én ülte püspökké szentel- tetésének 13. évfordulóját. Ez örvendetes napot a Szentatya az új vatikáni képtár megnyitásával tette emlékezetessé, mely alkalommal megszívlelendő szavakat mondott az igazi egyházművészetről.1 Tanulság kedvéért közöljük belőlük a következő sorokat:

„Ennyi nagyszerű és kétségkívül örökszép műalkotás, melyeket most csodálva szemlélünk, amelyek a maguk egészében oly mélységesen át vannak hatva a vallásos gondolattól és érzéstől, hogy majd őszinte és buzgó fohásznak és imának tűnnek fel, majd a hit fényes himnuszainak, majd ismét fenséges szárnyalásoknak, az égi és isteni dicsőség diadalmas megnyilvánulásainak : ezek a nagy és szépséges műremekek — az elleniét szinte ellenállhatatlan erejével — eszünkbe juttatják egy bizonyos más, csak névszerinti egyházművészetnek termékeit, melyek úgy látszik csak annyiban idézik és jelenítik meg azt, ami szent, amennyiben egészen karikatúrává torzítják és igen gyakran valósággal profani- zálják. Megkísérlik ennek védelmét az újszerűség keresésének és a művészet észszerűségének hangoztatásával.

De az új nem jelent haladást, ha nem legalább is olyan szép és olyan jó, mint a régi: és igen gyakran ezen újaknak beállított művek, ha nem is botrányosan, de mégis igazán rútak és csak a tehetség vagy türelem hiányát árulják el főleg a rajzolás alapvető művészetének megszerzésében, valamint a türelmes és lelkiismeretes munka gyakorlatában, amelyeknek hiánya és elhanyagolása oly alakításokra vagy jobban mondva torzításokra vezet, melyek miatt elvész maga az annyira keresett újszerűség, mert nagyon hasonlítanak a legsötétebb középkornak kézirataiban talál1 Acta Ap. Sedis, vol. XXIV. pag. 355—357.

ható bizonyos ábrázolásokhoz, amikor a barbár viharokban elpusztultak volt a régi jó művészi hagyományok és még nem pirkadt a megújhodás hajnalhasadása.

Hasonló az eredmény, mikor ez az új, csak névszerinti egyházművészet arra vállalkozik, hogy felépítse, felékesítse és felszerelje „az Isten hajlékait,“ „az imádság házait“, ahogy templomainkat hívni szoktuk.

„Isten hajlékai,“ imádság házai,“ — íme magának Istennek szavai, illetőleg a Tőle ihletett szavak, melyek megmutatják, mi az egyházi építőművészet célja és létalapja. íme a legfőbb szempontok, melyektől állandóan ihletést nyernie és melyekhez mindig igazodnia kell az építőművészeinek, ha szentnek és észszerűnek akar neveztetni és valóban az is akar lenni, mert különben sem észszerű, sem szent nem lesz; aminthogy már sem nem észszerű, sem nem emberi (azt akarjuk ezzel mondani, hogy nem méltó az emberhez és nem felel meg a természetének) az ú. n. amo- ralis, erkölcs nélküli művészet, amely megtagadja, feledi vagy nem becsüli legfőbb létcélját, hogy t. i. egy lényegében erkölcsös természetnek tökéletesítője legyen.

Ez a néhány alapvető gondolat, melyeket inkább csak érintettünk, mint kifejtettünk, elég világosan megérteti a Mi gyakorlati nézetünket az ú. n. új egyházművészetről. Ezt különben már több alkalommal kifejeztük művészek és főpásztorok előtt: reményünk, hő vágyunk és akaratunk csak az lehet, hogy engedelmeskedjenek az egyházi törvényeknek, melyeket a kánonjogi kódex is elég világosan megformulázott és szentesített,1 azaz, hogy ezt a művészetet ne bocsássák be templomainkba, még kevésbbé engedjék érvényesülni azok építésénél, átalakításánál és díszítésénél; de viszont nyitott kapukkal és tárt karokkal

1 Can. 1164. §. 1.

10