Circulares litterae dioecesanae anno 1932. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
II.
11 „Izrael fiai — szent Ambrus szavai szerint — a keserűség helye után a pálmák és források helyére jutottak. Éhből megtanuljuk, hogy azok, akiket a keserűség gyötör, végre kellemes, barátságos tájékra érnek; mert munka után jut az ember nyugalomhoz és szenvedés után örömhöz.“ Aranyszájú szent János szerint Isten úg3r tesz velünk, mint a vincellér a szőlőtővel. Nemcsak, hogy befedi gyökereit és bekeríti tüskével, hanem meg is metszi és sok vesszőtől megfosztja; ezért a szőlőművest nem gáncsoljuk, hanem inkább dicsérjük, mivel olyan sok ártalmas és haszontalan ágat lemetél, hogy a meglévők annál jobban viruljanak, istennek tehát, ha a bűnös élet szédítő mámorából bennünket fel akar kelteni fenyítéssel, nyeséssel, józanul szemrehányást tehetünk-e?“ A szentek általában azt mondják és a szentírás is megerősíti, hogy az általános csapásokat Isten az emberekre gyakran megérdemlett büntetésül küldi, vagy engedi meg. „Uram, — olvassuk Dánielnél — igazságos ítélettel hoztad ránk mindezeket bűneink miatt. Mert vétkeztünk és gonoszul cselekedtünk, eltávozván tőled és vétkeztünk mindenekben: parancsaidat nem hallgattuk meg és nem cselekedtünk úgy, mint Te parancsoltad vala nekünk, hogy legyen dolgunk. Azért mindaz, mit ránk hoztál és mind, amiket cselekedtél velünk, igaz ítélettel cselekedted.“1 A mai nagy világválság gyötrelmei közt tehát a hivő lélek magasabbra is tekint s olyképpen merít lelki hasznot a szükségesből, az elkerülhetetlenből, a megérdemeltből, hogy saját hibáit fontolóra veszi, magába száll s arra a belátásra jut, hogy igenis kell ostor és fenyíték nekünk, mert „felette'vétkeztünk“. „Ha bűnös voltunkat bensőnkben átérezzük, kevésbbé vagy éppen nem fájlaljuk a külső büntetést“ — mondja szent Bernát. A szenvedő Jób szavait is érdemes megfigyelnünk, mikor csüggedünk a csapások súlya alatt: „Vajha Isten szólana veled és megértenéd, hogy sokkal kevesebbet szenvedsz tőle, mint gonoszságod megérdemli.“2 Vájjon nem szükségesek-e ennek a világnak, a könnyelmű és anyagiakra épült önzésnek, a mai idők kemény ostorcsapásai? Nem kell-e talán nagyon is kemény és keserű orvosság nagy sebeinkre? Nem beteg-e ez a világ, mely bizonyos országokban az élelemre és ruházatra szükséges dolgokat elpusztítja, hogy azok árát fenntartsa, ahelyett hogy az emberi nyomorúság enyhítésére használná fel Isten adományait? Bizony beteg e világ lelke, gondolkodása, megrokkant erkölcse és emberszeretete, túláradott kegyetlen önzése s ezért kell számára a keserű ostorcsapás és orvosság. Mert — mint szent Gergely mondja — „minél nagyobb és veszedelmesebb valakinek sebe, annál készségesebben engedi meg az orvosnak, hogy vágja és égesse, ha az a gyógyuláshoz szükséges“. Ha tehát a most annyira szenvedő világ nem érti meg szenvedéseit, az onnan van, mert vakságában nem ismeri sebeit. A hívő lélek érti, nagyon érti, hogy a szenvedéssel és a kereszttel a gyógyulás útjára lépett az emberiség; érti, hogy tűzön és kínon át sok igazságtalanságnak, önzésnek, háborúságnak, szeretetlenségnek, elnyomatásnak kell megszűnnie és átváltoznia igazsággá, szeretetté, békességgé és könyörületességgé; a hívő lélek érti, hogy ez a világot átjáró és égető tűz, ez a mélyen vágó kés szükséges. „Jó nekem, hogy megaláztál engem“ — mondja a zsoltárossal s ismétli szent Ágoston szavait lelki vigaszul: „Itt égess, itt vágj, itt ne kímélj, hogy az örökkévalóságban megkímélj.“ Isten rendelése vagy megengedése nélkül semmi sem történik a világon. A testi és lelki szenvedés, egyesek és népek balsorsa, jóhírnevünk megfogyatkozása, gyötrődés, beteg* Dán. 3, 29—31. 1 Jób 11, 5. Miért szenved ez a világ. Bizalom az isteni gondviselésben.
