Circulares litterae dioecesanae anno 1932. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
II.
K) Nérei szent Fülöp azoknak, akik keresztjük miatt panaszkodtak, azt szokta megjegyezni: mondják inkább, hogy a kereszt nagy kegyelmére nem méltók; mert nincs bizto^ sabb jele Isten szeretetének irántunk, mint a viszontagságok. Genuai szent Katalin, mikor a legkínosabb fájdalmak gyötörték, így sóhajtott fel: „Harminchat éve, hogy megvilágítasz engem, Isteni szeretet! Azóta semmi mást nem kívántam, mint belsőleg és küjsőleg szenvedni.“ Ismeretes szent Teréz mondása is: „Szenvedni, vagy meghalni!“ Ugyancsak így gondolkodott kortársa: Keresztes Szent János is, aki így sóhajtott fel szenvedéseiben az Úrhoz: „Uram, semmit nem kívánok, csak érted szenvedni, megvetést tűrni, utolsónak lenni.“ Árpádházi szent Erzsébet szenvedései eléggé ismeretesek: férje halála után kiűzik várából, apró gyermekeivel a nyomorúságba vándorol a jeges úton, sőt az, akivel egykor jót tett, a patakba löki. De azért orcája derült marad; a királyleány nem dorgál, nem méltatlankodik, sőt szent Ferenc fiait megkéri, énekeljék el hálaadásul Istennek szenvedéseiért a „Te Deumot.“ Szent Lidvina 15 esztendős korától kezdve oly nyomorult és beteg volt, hogy szinte minden emberi nyomorúság fellelhető volt testén : sehek, fekélyek, daganatok, szúró- és tépőfájdalmak, gyulladások; egyik fájdalom a másikra következett, egyetlen tagját sem mozdíthatta meg. Mindemellett soha egy türelmetlen szót nem mondott, bár 30 évig járta a legkínosabb keresztutat. Legnagyobb fájdalmai közt is áldotta Istent, látogatóit üdvös tanácsokkal látta el s egész lénye vidámnak látszott. Isten csodálatosan felmagasz- talta s a szentek dicsőségével övezte. Nem sorolhatjuk fel mind a megható példákat, melyeket a szentek élettörténete feljegyez, de példájuk meggyőz arról az apostoli mondásról, hogy „akit szeret az Űr, azt megsanyargatja; megfenyít pedig minden fiat, kit magához fogad. Mint fiákhoz, úgy mutatja magát hozzátok az Isten; mert kicsoda oly fiú, kit az atya meg nem fedd?“1 De a keresztény ókor szent atyái és más egyházi tanítók is mind azon véleményen vannak, hogy a szenvedések az igazra és szentre, bűnösre és bűntelenre egyaránt hasznosak. „József, Jákob, Jób — mondja Aranyszájú szent János — a szenvedés iskolájában lettek nagyokká.“ Dávid így szól magáról küzdelmei idején: „Szorongattatásom napjain az Istent keresem, kezemet éjjel is feléje emelvén szüntelenül.“2 „József — ahogy szent Bonaventura megjegyzi — nem nyert volna magasztalást, ha előbb el nem adják, fogságba nem kerül s így szenvedés és megaláztatás nem éri; Mózes 40 évig alacsony sorsban élt; Dávid a viszontagságokban a legjobb pásztor volt; Ezekiás a szenvedések idején volt igazán istenfélő; nézd a szegény Illést, kinek nem volt egyéb ennivalója, mint amit a holló vitt neki, mégis imájára bezáródtak az egek.“ A szent atyák mind megegyeznek abban, hogy a kereszt királyi útján békességgel és türelemmel kell járnunk. „A jelen élet — mondja Nagy szent Gergely — zarándokút hazánk felé; azért jönnek ránk a gyakori viszontagságok, hogy ne az utat, hanem hazánkat szeressük. Némely vándor ugyanis, ha útjában itt-ott szép mezőre akad, abbahagyja útját, letér az egyenes ösvényről. Isten tehát választottainak útját őhozzá rögössé teszi e világon, nehogy a jelen élet nyugalma közt elfeledkezzenek hazájukról.“ „Minden szenvedés, amely bennünket ér — állítja szent Efrém — egy-egy lépcső a mennyország felé. A viszontagságok egyes fokai az égbe vezető lépcsőnek. Ha viszontagságok környeznek mindenfelől, megnyílik előtted a paradicsom kapuja; ha bajok környeznek, a menny édenkertje tárja feléd karjait.“ * Zsid. 12, 6-7. » Zsolt. 76, 2.
