Circulares litterae dioecesanae anno 1931. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

Krisztusban Szeretett Híveink!

9

és öröm a Szentiélekben.“1 S ha az irgalmas szívek az éhezőknek ételt adnak, a mezíteleneket ruházzák s a hajléktalanokat befogadják, ez már igen nagy mértékben enyhíteni fogja azokat az ellentéteket, melyek ma annyi veszedelemmel fenyegetik a társadalmi békét. De ha nemcsak kenyeret fognak törni, nemcsak a test szomjúságát fogják oltani, hanem a lélekből a szeretet italát fogják meríteni s azt szétosztani és Krisztus kegyelme forrásaiból az irgalmasság olaját fogják kivonni s azzal a megsebzettek fájdalmát enyhíteni, ez a szeretetszolgálat szilárdabb alapjait fogja biztosítani a békés együttélésnek minden törvénynél és fegyveres védelemnél. Sőt csakis ez a szellem az, mely minden szociális alkotást foganatossá tesz s a jóléti intézményeknek is az igazi lelkiséget és emelkedettséget biztosítja, mert ha mindenkor, úgy különösen az önzés által széttépett mai korban, áll az apostol szava: „Osszam el bár egész vagyonomat a szegények táplálására és adjam át bár testemet úgy, bogy elégjek: ba szeretetem nincsen, semmit sem használ nekem“2 s hozzá tehetjük, sem a szegényeknek, sem az egész emberiségnek.

A közelmúlt napokban hívta fel a római Pápa a keresztény világot, mint 0 mondja „a szeretet keresztes hadjáratára.“ Megható szavakkal mutat rá a népek atyja a gyermekek és özvegyek nélkülözésére, a munkanélküliek szenvedésére s a nyomorgó tömegek példátlan elhagyatottsá- gára. Értsük meg az atyai szót s szívleljük meg a figyelmeztetést, hogy ha törvényeink ma nem is elégségesek még minden társadalmi és gazdasági baj megszüntetésére, szívünk jósága legyen elég mély és elég gazdag a legkeservesebb könnyek csillapítására s a legégetőbb fájdalom enyhítésére.

E napokban ünnepli az egész keresztény világ magyarországi Szent Erzsébet halálának 700 éves fordulóját. Büszke örömmel tekint fel reá minden nemesen érző szív, mert királyi lelke fényesebben ragyog mint fejedelmi koronája s szívjósága, mellyel magáról egészen megfeledkezni tudott s teljesen elolvadni a szegénység szolgálatában, nagyobb díszt jelent számára minden képzelhető kiváltságnál. Az ő nagysága a mi nemzetünk becsülete, hisz a hazai földből nőtt ki a bájos virág, hogy az egész világot gyönyörködtesse s jóságával a sötétségben fényt és reményt gyújtson. Értsük meg mi magyarok legelső sorban, hogy őt nemcsak csodálat tárgyául, hanem például adta nekünk az isteni Gondviselés, hogy megtanuljuk tőle, minél jobban sújtanak az események, annál jobban kell lélekben megnőni s a szívjóság virágaival az embereknek örömet és enyhülést szerezni. Járjunk az ő nyomdokain, segítsünk, erősítsünk és emeljük föl az elesetteket, hogy necsak történeti jogon, hanem a lelki hasonlóság címén ismerjenek el a népek az ő vérének.

1 Róm. XIV. 17.

2 I. Kor. XIII. 3.