Circulares litterae dioecesanae anno 1931. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

XI. Pius pápa apostoli körlevele

— 17 —

Katholikus és szociálista ... ellenmon- tlás.

Erkölcsi és kultúrszo- cializmus.

betöltve ideiglenes és örökkévaló boldogságát megszerezze. A szocializmusnak az ember és a társadalom eme magasztos rendeltetése tökéletesen ismeretlen és közönbös, a társadalomban csak hasznos egyesülést lát.

Mivel a földi javak termelése kellő munkafelosztás mellett eredményesebben megy végbe, mint az egyéni elszigetelt erőfeszítéssel, a szocialisták arra a következtetésre jutnak, hogy a gazdálkodásnak, amelyben merően anyagi folyamatot látnak, szükségképpen szociálisan kell történnie. S tisztán ebből a tárgyi szükségességből vezetik le az embernek társulását és a társadalomnak alávetettségét a termelésre való figyelemmel. Sőt a lehető legeredményesebb gondoskodás a földi élet mindenféle kényelméről látszik náluk a legfőbb jónak, amelyért az embernek magasabb javait, például a szabadságát is gondolkodás nélkül föl kell áldozni, mert alárendelt jelentőségű a minél tökéletesebb termelés föltétien szükségessége mellett. A kárpótlást, amiért a személyiségét föláldozta a társadalmi termelésben, bőségesen megtalálja majd az ember a javaknak ama gazdagságában, amely neki a társadalmi termelés termékeiből osztályrészül jut s amelyet azután szabadon élvezhet és fölhasználhat földi életének kényelmére és szépítésére. Amíg tehát a szociálista társadalom egyrészt kényszer nélkül el sem képzelhető s következőleg meg sem valósítható, úgy másrészt megint hamis szabadságot hirdet. Valódi társadalmi tekintély a szociálista társadalomban helyet nem találhat, mert az tisztán a földi hasznon és az anyagon nem is épülhet föl; igazi forrása az Isten, mindenek teremtője és végső célja. (Diuturnum körlevél, 1881 jún. 29.)

Ámbár a szocializmusnak — mint egyébként minden tévedésnek — igazságai is vannak, amit a pápák soha kétségbe nem vontak, mégis az ő sajátos társadalomelmélete eltérő a keresztény tantól. Vallásos szocializmus, keresztény szocializmus a mondott társadalomelmélet mellett ellenmondások. Ugyanazért jó katholikusnak és ilyen értelemben szociálistának lenni nem lehet.

Ez a Részünkről most újra hangoztatott és nyilvánított ítélet vonatkozik a szocializmusban újabban észlelhető jelenségre is, amely korábban ismeretlen volt, de ma már az összes szociálista irányoknál tapasztalható; tudniillik a szociálista erkölcsi képzés és nevelés mozgalmára. A szociálista gyermekbarátok teljes erővel igyekeznek már a zsenge ifjúságot magukhoz vonni és maguknak megnyerni. Rajta keresztül az egész népre akarnak

befolyást gyakorolni, hogy kineveljék a szociálista embert és azt az ő sajátos társadalombölcseletük hordozójává tegyék. Miután Divini illius Magistri körlevelünkben kimerítően ismertettük a keresztény nevelés alapelveit és céljait (Divini illius Magistri, 1929 dec. 31.), már eléggé világos, menynyire eltérők az erkölcsi és kultúrszocializmus nevelő útjai és céljai a keresztény elvektől. Ugyanazért nem tartjuk szükségesnek a tárgynak újabb fejtegetését. Az innen fenyegető veszedelem komolyságát és nagyságát bizony nem mindenütt mérlegelik eléggé, ahol a dolog fontosságához mérten a hatásos ellenhatást meg kellene szervezni. Lelkipásztori kötelességünk a fenyegető nagy veszedelemre figyelmeztetni. Jól jegyezze meg mindenki, hogy az erkölcsi és kultúrszocializmus elődje a liberalizmus, örököse pedig a bolsevizmus lesz.

Az előadottak után beláthatjátok — Tisztelendő Testvéreink — mennyire fáj a szívünk, midőn tapasztalnunk kell, hogy különösen egyes országokban sokan a mi fiaink közül, akiknek katholikus meggyőződését és jószándékát tagadni nem akarjuk, az egyház kebeléből a szociálisták táborába mentek át. Egyesek nyíltan és öntudatosan vallj ák magukat szociálistáknak és a szociálista tanok híveinek, mások többé-kevésbbé közömbösek vagy éppen csak kényszeredetten tartoznak olyan szervezetekhez, amelyek kifejezetten és tényleg szociálista jellegűek.

Atyai szívünk szorongása közt sokszor kínoz Minket a kérdés, hogyan tévedhettek ők oda. S mintha hallanók a válaszukat, amellyel igen sokan akarják magukat igazolni : az egyház és akik magukat egyháziasaknak mondják, a birtokosokkal tartanak, nem törődnek a munkással s ügyét nem karolják föl, azért a munkásoknak a szocializmusban kell egyesülniük, hogy ügyüket önmaguk vegyék a kezükbe.

Eléggé szomorú — Tisztelendő Testvérek — de bizony akadtak és ma is vannak, akik magukat ugyan katholikusoknak vallják, de megfeledkeztek az igazságosság és a szeretet magasztos parancsáról, amelynél fogva mindenkinek a magáét megadni tartozunk és nyomorgó testvéreinkben magát Krisztus Urunkat kell segítenünk. (Jak. 2.) S ami még szomorúbb, vannak, akik a munkás kapzsi kizsákmányolásától sem rettennek vissza. Sőt még olyanok is találkoznak, akik nem átallják éppen a vallást ürügyül és védőpalástul fölhasználni, hogy igazságtalan igényeiket elfödjék és a munkások jogos követelései ellen védekezzenek. Sohasem szűnünk meg az ilyeneket nyíltan vádolni.

Katholiku- sok a szociálisták táborában.