Circulares litterae dioecesanae anno 1931. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
Krisztusban Szeretett Híveink!
ö mellett s amikor nem csak maga állítja lel a jótékony intézmények végeláthatatlan sorát s amikor nem elégszik meg azzal, hogy nagy szerzetes- rendek ezer meg ezer önfeláldozó taggal, a szeretet megannyi angyalával, buzgólkodjanak teljes odaadással a nyomor enyhítésén s a keresztény felebaráti szeretet elterjesztésén, hanem amidőn pápái, kiváló püspökei és legnagyobb hittudósai folyton sürgetnek oly törvényeket és közhatalmi intézkedéseket, melyek a társadalmi egyensúlyt helyreállítják, főleg munkaalkalmak teremtésével a szegénységet elviselhetővé teszik s nemcsak szép szavakban, hanem üdvös intézményekben is nyilvánosságra hozzák, hogy fokonként közénk jön az Isten országa s mindjobban megvalósuló igazság a felebaráti szeretet alaptörvénye. A katholikus egyház a vagyon és magántulajdon ez emelkedett fölfogását elsősorban önmagával szemben alkalmazta. Azokat a javakat és alapítványokat, melyeket szent királyok és kegyes jótevők az egyház rendelkezésére bocsátottak, nem engedte egyéni gazdagodás eszközeivé elfajulni, hanem törvényei mindig fennen hirdették, hogy az egyházi vagyon a szegények öröksége. Az egyház arról, amit jámbor és szentéletű elődök céljai szolgálatára neki juttattak, soha nem mondott le, hiszen ezzel vétett volna a hűség ellen, melyet nála azok, kik szent szándékukat az idők és emberek viszontagságaival és megbízhatatlanságaival szemben biztosítani kívántak, kerestek. De ha birtokállományáért bármikor küzdött s a magántulajdon szentelt jogcímét minden jogos birtokos példájára kötelességszerűen védte és védeni fogja, azt főleg azért teszi, mert tudja, hogy szegények ügyét védi és árvák s elhagyottak kenyerét menti s a tudás és műveltség szentelt otthonaitól távolítja el a pusztulást, amikor a gondjaira bízott javak fölött őrködik. Az nem üres szó, ami az egyházi törvénykönyvben folyton visszatér, hogy az egyházi vagyon a szegények öröksége. Ahol vallásellenes gyűlölet vagy forradalmi szellem az egyházat minden jog és erkölcs arculverésével kiforgatta birtokából, ott mindenütt csak jelszavakat hasznosító egyesek gazdagodtak lelkiismeretlenül, de azok, kik ezen jámbor alapítványok leginkább rászoruló haszonélvezői: a szegények, árvák, özvegyek, koldússorsra jutottak. Azt a szellemet, mely az egyházi vagyon felhasználását szabályozza s mely a tulajdon minden tisztelete dacára az önzést törvénnyel tiltja, szeretné Krisztus egyháza minden földi vagyon hasznosításánál érvényesülni látni. Amint a századok során a püspöki székhelyek és kolostorok körül megelégedett és tevékeny települések létesültek s ahány egyházi központ volt, ugyanannyi bölcsője ringott a széles társadalmi rétegek gazdasági boldogulásának, önnállóságának és haladásának, ugyanúgy vágyna az egyház az után, hogy ott, ahol a vagyoni lehetőség arra eszközöket nyújt, a teljes szegénységből való menekülésnek intézményei létesüljenek s az önnállóságba jutásnak lehetőségei megadassanak. „Azért — írja XI. Pius
