Circulares litterae dioecesanae anno 1931. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
XIV.
3273. sz. Az Egyház adókivetési jogáról VKM. döntése. Egyik budapesti hívőnk azon a címen fellebbezte meg a rá kivetett egyházközségi adót, hogy az Egyháznak nincs meg a törvényben biztosított adókivetési joga. Az ügy* felülvizsgálat során a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr elé került, aki f. évi november hó 9.-én 119—2—610—931. sz. alatt hozta meg véghatározatát. Ezt a kérdés elvi jelentőségére való tekintettel egész szövegében közlöm az alábbiakban: V éghatározat. Tárgyalván N. N. budapesti róm. kath. vallású lakos fellebbezését a Budapesti Róm. Kath. Egyházközségek Központi Tanácsának 1930. évi október hó 9.-én 95/930. kpt. szám alatt hozott s fellebbezőt a terhére illetékes budapesti egyházközség által szabályszerűen kirótt egyházközségi adó megfizetésére kötelező határozata ellen, a fellebbezést elutasítom s a fenti határozatot jóváhagyom. Indokok. A fellebbező nem az adókivetés mérvét, hanem az adókivetés jogosságát vitatja azon az alapon, hogy „nincs olyan állami törvényünk, sem olyan törvényes felhatalmazás, mely a róm. kath. egyházat vagy annak bármely szervezetét adókivetési joggal ruházza fel.“ A fellebbezőnek ez az ellenvetése nem felel meg sem a tényállásnak, sem a jogi helyzetnek. Az egyházi adóztatásnak kánonjogi alapja az, hogy a róm. kath. egyház „tökéletes“ társaság, melynek saját céljai elérésére minden szükséges joga megvan. Mivel az egyháznak anyagi eszközökre is szüksége van, hogy céljait elérhesse, világosan következik ebből, hogy azoknak megszerzéséhez is joga van. Az egyházi törvénykönyv ezt a jogot több kánoniján (1355, 1410, 1482, 1496, 1504, 1505, 1507) kodifikálja. A magyar állam törvényeiben a róm. kath. egyházat mint önálló, tökéletes társaságot mindig elismerte s ezzel az egyháznak önadóztatási jogát nemcsak hallgatólagosan, hanem később jogszokások és kifejezett jogszabályok útján tudomásul vette, aminthogy nem vitás, hogy a magyar állam az egyházjogot jogforrásként mindig elismerte és elismeri valameddig az az állami törvényekkel nem ellenkezik. Szent István törvénykönyvében (II. 1. II. c. 2 art.) az egyháznak ezt a jogát e szavakkal ismeri el; „Episcopi habeant potestatem res ecclesiasticas providere, regere, gubernare atque dispensare secundum canonum auctoritatem.“ Az egyház ezt a jogát az állam tudomásával, beleegyezésével és jogi támogatásával mindig gyakorolta. A párbér, deputatum, melyet a hívek évszázadok óta fizettek az egyházi személyzetnek s melynek behajtásához az állam jogsegélyt nyújtott s nyújt is, nem más, mint az egyházi önadóztatásnak bizonyos módja, amelyre az igazságügyminiszter úrnak 72.534/929. I. M. II. sz. alatt a pénzügyminiszterhez intézett átirata szerint is rá lehet építeni az egyház adóztatási jogát. Az 1868. XXXVIII. t.-c. 11. §-a tételesen is elismeri az egyház adóztatási jogát az iskolák fenntartására vonatkozóan, amikor így rendelkezik: „A hitfelekezetek mindazon községekben, hol hiveik laknak, saját erejükből tarthatnak fenn és állíthatnak föl nyilvános népoktatási intézeteket; az ilv tanintézetek felállítására és fenntartására híveik anyagi hozzájárulását a saját képviseletük által meghatározandó módon és arányban, amint eddig szokásban volt, ezentúl is igénybe vehetik.“ A törvény tehát a meglevő jogállapotot újra kodifikálja és érvényben hagyja. Az igazságügyminiszter úr fentidézett átiratában ezt a törvényt is olyan jogi alapnak tekinti, melyből az egyház adóztatási jogára lehet következtetni. Minthogy ez a törvény a népiskolai közoktatás tárgyában hozatott, nem terjeszkedhetett ki arra a jogszokásra, melynek alapján az egyház nemcsak iskolai, hanem felekezeti célra is igénybevette a hívek adóit. A nem kath. felekezetek ezt a kiterjesztett jogot az 1790/1. XXVI. és az 1868. IX. törvénycikkekben nyerték meg az államtól. A róm. kath. egyház ezt nem kérte, mert már Szent István törvényeiben megkapta és azóta ellenmondás nélkül állami jogsegéllyel gyakorolta. Eltekintve ezektől a jogtörténeti fejtegetésektől, a m. kir. kormány már több mint tíz esztendeje kifejezetten és tételes intézkedésekkel is elismeri a róm. kath. egyháznak adóztatási jogát. „A budapesti katholikus egyházközségek szabályzatát“, mely a kath. egyházközségek adóztatási jogáról is szól, hivatali elődöm 1920. évi március 2.-án 18.392/920. A—1. sz. alatt, „A budapesti róm. kath. egyházközségek egyházi adójának szabályzatát“ pedig 51.283/ 924. 1. ii. o. sz. alatt hagyta jóvá. Ugyanezt a szabályzatot, melyet Budapest székesfőváros 1924. évi november 19.-én tartott ülésén, mint kegyúr elfogadott, a belügyminiszter 2337/925. IV. sz. alatt kelt leiratával szintén jóváhagyta. A kath. egyházközségek igazgatásának országos szabályzatát pedig, mely az egyházi adóztatást szintén tárgyalja és szabályozza, a minisztertanácsnak 1920. évi július 27.-én
