Circulares literae dioecesanae anno 1927. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

VIII.

ezt a fontos egyesületet támogassák. Megengedem a szóban levő egyesület javára külön persely elhelyezését a templomokban. Esztergom, 1927. augusztus 10.

2093. sz. Mise a szabad ég alatt csak igen ritka esetben tartható.

A háború folyamán a harctereken a viszonyok kényszerítő hatása alatt a szentmisét legtöbbször templomon kívül szabad ég alatt tartották. Ehhez az emberek a hosszú háború folyamán annyira hozzászoktak, bogy a harcterekről hazatérve, különösen nagyobb ünnepségek alkalmából, igen sokszor kérelmezték és kérelmezik a misének szabad ég alatt való megtartását.

Miután ilyen kérelmeket a plébánosok ismételten továbbítottak az egyházmegyei hatósághoz, kifejezetten felhívom a Tiszt. Papság figyelmét a 822. kánon 4. §-ában foglalt rendelkezésre, mely szerint az Ordinarius a misének templomon, vagy oratóriumon kívül való megtartását csak iusta tantum ac rationabili de causa in aliquo extraordinario casu engedélyezheti. Ezt magyarázzák meg azoknak, akik szabadban kérik a szentmisét. Különösen tekintetbe jönnek itt a levente-egyesületek vezetői, akik részéről igen sok esetben kapnak a plébánosok a misének szabadban való megtartását kérő megkeresést. A jövőben hozzám érkező ilyen tárgyú beadványokat a legszigorúbban fogom elbírálni.

Esztergom, 1927. augusztus 17.

2094. sz. Kegyúri terhek viselésének lehetetlensége esetén a plébániák fenntartási költségei honnan fedezendők.

Ismételten előfordult az a sajnálatos eset, hogy a kegyurasági terheket viselő jogalanyok a legutóbbi évek gazdasági katasztrófájának következtében tönkrementek, úgy hogy kegyúri kötelességeiknek képtelenek megfelelni. Az sem ritka eset, hogy a kegyúri terhek megváltásaként letétbe helyezett tőkék elértéktelenedtek. Ilyen esetekre tanulságos a m. kir. vallás- és közoktatásügvi miniszter úrnak

20.054/927. sz. a. kelt döntése, melyet teljes szövegében közlök:

„A

.................................róm. kath. iskola

fű

tésére szolgáló tűzifa-járandóságnak ki által leendő szolgáltatása iránti vitás ügyben a tek. közig. Bizottság 556/925. sz. véghatározatát a közbevetett felebbezés folytán felülbírálván, véghatározatot hoztam s azt a vonatkozó tárgy- iratok kapcsán további eljárás végett ide csatoltan megküldöm.

Egyben a tek. közig. Bizottság 2360. kb. 1925. számú, kapcsolatos felterjesztésére való hivatkozással még a következőket közlöm.

A tek. közig. Bizottság a kegyuratlanná vált és elszegényedett plébániák ügyének rendezését generaliter ügyelőiembe ajánlotta s a megoldás módjaként először az elszegényedett plébániák összevonását, illetve megszüntetését, másodszor a kegvuraságoknak önkéntes vállalkozás esetén való visszaállítását jelölte meg. Az előbbi megoldást azonban az illetékes egyházi hatóságokkal egyetértőleg úgy egyházpolitikai, valamint erkölcsi és hitéleti szempontból teljesen lehetetlennek kell ítélnem, — a másodikra nézve viszont magam is abban a nézetben vagyok, hogy a kegyuraságok visszaállításáról, vagy a megváltási egyezségek revíziójáról csakis önkéntes elvállalás esetén és értelmében lehet szó, mert ha az ily kegyuraságok valamely létesítendő jogszabály útján visszaállíttatnának s ha ekként a volt kegyurak, akik békeidőben teljes összeggel megváltották kötelezettségeiket, most az eddig joghatályukban senki által kétségbe nem vont egyezségek szerint befizetett váltságtőkének teljesen rajtuk kívül álló elértéktelenedése okából újabb kötelezettségekkel terheltetnének meg, — ez a megoldás oly méltánytalan belenyúlást jelentene a magánjogokba, amely nem közmegnyugvást, de igen széles körökben való jogos felzúdulást idézne elő.

Az önkéntes békés rendezésre talán egyes esetekben módot nyújtana az a vegyes bizottsági eljárás, amelyre a tek. közig, bizottság hivatkozott véghatározatában is utalt, a kérdés általános rendezésére azonban alig remélhető, hogy ez a mód alkalmas legyen. Ezért, azt hiszem, az egyetlen helyes megoldás csupán az elszegényedett plébániák fenntartási költségeinek (tehát nem csupán a fentebb tárgyalt iskolai szükségleteknek) a hívek által egyházi adóként való viselésében volna felfedezhető. A szóban forgó terhek ugyanis nyilvánvalóan a hitélet, az egyházi célok, tehát az egyházközség tagjainak specifikus hitfelekezeti, azaz vallási érdekeinek és szükségleteinek a kielégítését szolgálják, a legtermészetesebb megoldásként tehát jogpolitikai szempontból is az a módozat jelentkezik, hogy a terheket azok viseljék, akiknek javára azok fordi Itatnak. Ennek a felfogásnak támaszt ad a magyar közjognak az az általánosan ismert és vallott szabálya, amely szerint a vallásfelekezetek egyházi és iskolai adókat kivethetnek. Ezt a tételt az „elismert“ felekezetekre nézve kifejezetten kimondja az 1895. évi XLIII. t.-c. 9. §-a, — egészen kétségtelen azonban, hogy ezt a szabályt a törvényhozás a „bevett“ felekezetekre nézve is élő jognak tekinti, ami nyilvánvaló abból a szembeállításból, hogy az elismert felekezeteknek a javára nem engedélyezi az adóknak közigazgatási úton való behajtását. Ez a megoldási mód sem a magánjogokat nem sérti, (mint a kegyuraságok kény-