Circulares literae dioecesanae anno 1919. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!
6 Itt nem győzött le, nem tepert le osztály osztályt, nem győzte le senki a munkás- osztályt, hanem a gazdasági s társadalmi rend gonosztevőit törték le. Nem lehet tehát köztünk arról sem szó, hogy a középosztály most már megint uralkod- hatik a munkásosztály fölött; nem lehet szó reakcióról, sem elnyomásról. Senkiét el nem venni, mindenkinek a magáét megadni, — ez a jövő Magyarország boldogulásának föltétele. Reakcióról tehát, mely elnyomást, véres viszonzást s üldözést jelent, — mely kínzó kamrákért kínzó kamrákkal, vörös terror helyett fehér terrorral fenyeget, köztünk még szó se essék. A proletárdiktatúra emberségből kivetkőzött gonosztevőinek dicsőségére köztünk senki sem áhitoz- hatik! Pártoljuk lelkesen mindazokat az irányzatokat, melyek szociális, testvéries érzéseket s ily emberséges szándékokat osztanak, melyek nem osztályuralmat, hanem a közérdeket szolgálják s hasznára akarnak lenni nem kiváltságos osztályoknak, hanem az egész nemzeti társadalomnak. Nem is volnának a közéletű tényezők hivatásuk magaslatán, ha érdekeket egyoldalúan szolgálnának s ha nem helyezkednének az erkölcs s a kötelességtelje- sités szempontjára, melyen csak a szociális igazság lehet eligazitójuk. E nehéz viszonyok közt kötelességünk mindenkit e népszerető s a kibontakozást kereső törekvéseiben segítenünk s résztvennünk megrendített közügyeink rendezésére s a társadalmi béke helyreállítására irányuló munkájában! Keresztény hívek, testvérek, férfiak! Soha komolyabb s komorabb időben nem szóltunk hozzátok! Magyarország válságban van, sírja szélére jutott, de a népek millióinak, kik sírját körülállják, szemében gyászkönny nem ül. Nekünk kell hazánkat, nemzetünket, önmagunkat megsajnálnunk s nem temetnünk, de mentenünk! Megtehetjük, ha akarjuk! Kevesen voltunk azelőtt is s a világháborúban még kevesebben lettünk; múljék hát el a megfogyatkozott magyar népben a testvérharc s ha már nemcsak megfogyva, de megtörve is állunk egymás mellett, legalább ne álljunk gyűlölködve, ne hidegen, hanem fogjunk kezet melegen s nézzünk egymás szemébe mint testvérek ! Szeressük, segítsük egymást! Erezzék meg hangunkon s tekintetünkön, hogy vértanúi, most haldokló, de föléledni akaró nemzetnek fiai vagyunk! Három vértanúi nemzetről szólt Montalembert a múlt század 40-es éveiben : Írországról, Lengyelországról, Magyarországról ; de a két előbbi felvirág- zik; csak Magyarország pusztul s vérzik! Ez Európának s a világnak legmegviseltebb népe s ha ezelőtt is sokszor felpanaszoltuk, sohasem panaszolhatjuk azt föl oly keservesen, hogy „recrudescunt vulnera Hungáriáé“, mint most; vérzik az egész nemzet, egy seb lett az ország! Ki lesz e sebek gyógyítója? Kicsoda, ha nem mi, Isten után?! Ki szeressen minket, ha magunkat nem szeretjük? s ki tiszteljen, ha ennyi szenvedés s csapás után e vért tisztelni, azt kímélni s azt egy szebb s boldogabb magyar jövőnek erőforrásául beállítani meg nem tanultuk?! De hát remélhetünk-e még jobb jövőt s éledést? Kell remélnünk, hisz vért s életet is a nemzet életéért adtunk s megfogadtuk a latin mondást: „si vis vitam, da sanguinem“, — ha életet akarsz, adj vért. Nos, hát vért adtunk, saját vérünket ontottuk, áldozatokat százezerszám hoztak. Adjon hát Isten életet, jobb,
