Circulares literae dioecesanae anno 1915. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
IV.
84 köve leggyakrabban oly lelki építményekbe kívánkozik, melyek kövei, erényei ke- vésbbé igénylik tüzének tisztitó erejét, melyeknél inkább az lesz a feladata, bogy őket tüzével megedzze, nekik mindna- gyobb ragyogást, mindszilárdabb biztonságot kölcsönözzön. így épül a sújtó igazság köveiből az isteni irgalom lépcsőzete, melyen sanyargatott lelkünk Istenhez emelkedik s amelyen a kiengesztelt isteni szeretet vigasztalásaival hozzánk ereszkedik. Igv válik hasznos orvosságunkká az. amit mi olv kelletlenül fogadtunk. Valóban hasznos orvosságunk a szenvedés, akár a mindennapi bajok gvógy- poraiban, a különféle bosszúságok keserű csöppjeiben, akár a háború szuronyainak operáló késében, ágyúinak pusztító füzében is jelentkezzék az. Csak elég meglátásunk és értelmünk legyen hozzá, hogy az orvosságot javunkra fordítsuk, hogy az égető, a metsző orvosi műtétnek hatását türelmetlenségünkkel el ne rontsuk. Ugv vagyunk ugyanis ezzel, mint az életben az igazi jóbaráttal, aki keresetlen szavakkal mutat rá jellemünk fogyatkozásaira. Nincs ínyünkre, pedig csak javunkat akarja. Ha a szélcsendnek hosszabb uralma után erkölcsi légkörünk tikkasztóvá válik s lelki életünk sajkája poshadt vizek hínárjával küzködik : a szenvedések viharai ózondús frissességet lehelnek felénk s tisztább áramokat hoznak utunkba. Azért a sokat szenvedett türelmes Jób boldognak magasztalja azt, kit az Úr megfenyít.1 A szenvedő lélekből ösztönszerű- leg tör elő a már-már feledésbe ment ima, mely nemcsak a fájdalom által ütött sebekre hoz balzsamot, de magát a lelket is egy magasabb világ tájaira emeli. „A magát megalázónak imádsága áthatja a felhőket és nem nyugszik, mig oda nem jut és nem távozik el, mígnem a fölséges rája tekint. És az Úr nem késik.“1 Mint a fizikai világban a behatásokra ellenhatások felelnek, úgy a szenvedések által irritált lélek is ösztönszerű- leg ama erőforrások felé fordul, melyekből keresztjének viselésére erőt, sötét bánatának eloszlatására világosságot vár. És mily csodálatos ez a világosság! A fájdalom prizmaüvegén keresztül a dolgok színe, nagysága egészen megváltozik s az élet legfontosabb kérdései is egészen más látószögbe kerülnek. Mintha a szenvedés könnyei arra volnának rendelve, hogy szemeinket a világ porhintésétől megtisztítsák s a lelki napvilágba való belenézésre megerősítsék. Ezeknek a könnyeknek a szenvedő szemeiben való megcsillanása igen gyakran ama hajnali csillagnak feltűnését jelenti, mely a teljes nappali világosságnak a lélekbe való bevonulását megelőzi. Mikor a szenvedések pusztájába kerülünk, fülünkbe cseng a pusztában kiáltó fájdalomnak a szava: „Jertek, térjünk az Úrhoz, mert ő fogott meg és kiszabadit minket, megver és megorvosol minket.“2 És ha a hosszú béke és jólétben fegyvereink elrozsdásodtak, lelki izmaink elernyedtek, az Úr — mint egykor Jákobnak 3 — a fájdalom képében angyalt küld hozzánk, a ki nemcsak a birkózásban, a szenvedéssel való küzködésben edzi meg lelki erőnket, de egy lelki megújhodás áldásával is megajándékoz s ily szenvedés után elmond1 Sir. 35, 21. 2 Oz. 1, 1—2. 3 Oz. 12, 3. 1 5, 17.
