Circulares literae dioecesanae anno 1915. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

IV.

32

leg keresi a szent keresztből kiáradó mennyei világosságot, a ránk torlódó súlyos keresztektől már-már megroppanó szellemünk ahhoz az erős fához támaszkodik. mely az egész világ terhét viselte és sokat sanyargatott, megsebzett szivünkből felfakad a fohász: „Oh szt. kereszt áldott fája.“ A csatában elesett kedveseink halálát sirató dicsőséges, de mindamellett mélységes gyászunk, a hazánk sorsáért való reményteljes, de mindamellett őszinte aggódásunk közepette egy benső vallásos sugallat élénk visszhangját kelti lelkűnkben ama megható nagybőjti éneknek, mely máskor talán csak hallásunkat gyönyörködtette :

A keresztfához megyek

Mert máshol nem lelhetek

Nyugodalmat lelkemnek.

Menjünk tehát e vészterhes napokban Krisztus keresztjéhez, hogy belőle okulást, vigasztalást meríthessünk. Csatasorban küzdő hős véreink a szenvedések nagyobb mérve folytán jobban érzik a kereszt közelségét, a szenvedő Megváltóval valóban keresztre vannak feszítve. Az ő vigasztalásukra, az ő támogatásukra álljunk mi is oda a szent kereszthez és igyekezzünk a kereszt érzelemvilágában elmerülve szeretetünk fölszitásával pótolni azt, ami nálunk a szenvedések tüzéből hiányzik.

A szenvedés és a szeretet, bármily ellentétes fogalmaknak is látszanak első tekintetre, mégis oly közel állanak egymáshoz, mint az anya és gyermeke, mint a fa és gyümölcse. A röghöz kötött, nehézkes testünknek súlya alatt lelkünk a gyarlóságunk szülte önzés posványából csak a szenvedések létráján tud a szeretet eszményibb régióiba emelkedni. Azért a bölcs Alkotó, hogy a szeretet uralmát

általánossá tegye, mindnyájunk közös sorsává tette a szenvedést. — „Nagy bajlódásra teremtetett minden ember és nehéz iga van Ádám fiain az naptól, melyen anyjuk méhéből kijöttek, mindaz napig, melyen a mindenek anyjába, a földbe temettetnek. Aggodalomban és szivrettegésben tartja őket a várt jövendőnek s a végnapnak elgondolása. Csakúgy azt, ki a dicsőség székén ül, mint a ki földig és hamuig lealáztatott; azt, ki kék selyem ruhát és koronát visel, szintúgy mint a ki durva vászonba öltözik, búsulás, irigység, felháborodás, habozás és a halál félelme, állandó harag és vetekedés emésztik . . . Ezeken fölül a halál, vérontás, versengés, fegyver, nyomorúság, éhség, romlás és csapások.“1 A társadalmi egyenlőtlenségnek a halálban való kiegyenlitődése a halál ikertestvére, a szenvedés révén már az életben is megkezdődik, mely a gazdagot — talán más alakban — ép úgy vagy még nagyobb mértékben keresi fel, mint a szegényt, ki amannak kényelmét nélkülözi ugyan, de sok gondjától és aggodalmától is távol van. A szenvedés igy örök nagyhatalom, mely uralmát az összes nemzetekre és minden nemzedékre kiterjeszti és különböző járulékokban mindenkitől megköveteli a maga adóját. Uralmát sem a társadalmi berendezkedések különféle formái, sem a tudomány, ipar és művészet fejlődése meg nem ingatják. Amit ugyanis e fejlődések az emberi szenvedésekből kiküszöbölnek, azt a velük együttjáró vagy előfeltételüket képező áldozatok révén más formában behajtják. A magasabb külső kultúrával kapcsolatos nagyobb kényelem nagyobbmérvű elpuhultságot is

1 Sir. 40. 1—4; 9.