Circulares literae dioecesanae anno 1915. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

XX.

181

A vallás- és közoktatásügyi m. kir. minisztertől. 8281/1915. ein. szám. Valamennyi Főtiszt. Egyházi Főhatóságnak.

A világháborúnak talán legnagyobb erőfeszítése és megpróbáltatása ama hősies küzdelem volt, melyet katonáink a Kárpátok természetadta erődéiben vívtak meg az idő viszontagságai mellett a hazánkra törő ellenséggel. Hála a Mindenhatónak, az ellenséget már a saját hazájában üldözzük és a Kárpátok koszorúján uj honalkotás munkája folyik; uj tűzhelyek, uj falvak, uj templomok és uj iskolák keletkeznek s a hadak útját ma már csak ama jeltelen és névtelen sirdombok mutatják, ahol a hős katonák nyugszanak, kiknek vére árán mi uj életet kezdhetünk. Ezerek és ezerek zarándokolnak oda, özvegyek, árvák, szülők, rokonok és barátok keresik a jeltelen sírok között elhunyt legdrágább kincsüket.

E sírok nem maradhatnak jeltelenül! Hisz’ Isten után őket illeti a hála azért, hogy szabad hazában ki-ki szabadon áldhatja Istenét. Hazánk egységét ők védték meg, ők tartották meg számunkra azt a helyet, hol honszerző őseink először látták meg a hazát, ők űzték távol az ellenséges hatalmat, mely az egyházi és polgári élet szabadságát saját birodalmában sem védi meg. Drágább nekünk azóta e föld, mióta benne nyugszanak, a Kárpátok földje, hol az ő emlékük, önfeláldozásuk dicső példája a legnemesebb polgári erényeknek lesz termékeny talaja. De kedves az ő sirhantjük azért is nekünk, mert örökké emlékeztetni fog bennünket arra, hogy mint lett eggyé a hazának minden polgára a szenvedés napjaiban. Az elhunyt hősökkel való közösségünk szent érzete a társadalmi áldozatkészségnek oly csodálatos mozgalmát termette

meg, hogy bizonyára csakis ez tehette lehetővé a hadsereg teljesítő képességét és nagyszerű fegyvertényeit. A nemzet eme nagy munkájában nemes rész jutott hazánk egyházi hatóságainak. Nemcsak személyes jelenlétükkel, anyagi áldozatkészségükkel, administrativ szervezetükkel szolgálták a honvédelem ügyét, de azt a legnemesebb fegyvert kölcsönözték az elhunyt hősöknek, melynek révén fölényben voltunk és vagyunk ellenségeink fölött: lelket öntöttek a katonákba és ezzel a lelki túlerővel tudtunk győzni kitűnő hadvezetés mellett, ellenségeink számbeli és anyagi túlereje felett. Vallásának vigaszával, lelkészének áldásával ment harcba a katona, s a harctéren is a vallás ihlette polgári erényeit és hősi áldozatkészségét. Talán utolsó perceiben is lelkipásztorának vigaszával búcsúzott el az élettől ott, hol giost névtelen sírja domborul.

E síroknak hirdetniök kell a hősi áldozatkészségnek és az emberbaráti szeretetnek hűséges cselekedeteit. Mi sem természetesebb tehát, hogy azokhoz fordulunk, kik haláluk pillanatában is velük voltak s a sir szélén is lelket öntöttek hőseinkbe. Egyedül az egyházi hatóságok apostoli munkája teheti igazán gyümölcsözővé a vármegyék közönségének megindult ama mozgalmát, hogy a hősök sírját gondozni fogjuk, részt kérve a szeretet és irgalom ama munkájából, mellyel a lelkipásztorok a reájuk bízottak emlékét haláluk után is kegyelettel ápolják.

Midőn a magyar belügyi kormány a vármegyék közönségéhez intéz felhívást ez ügyben, úgy érezzük, hogy eme nemes mozgalom csak akkor kecsegtet a siker reményével, ha az az egyházhatóságoknál már több helyütt megindult ez irányú mozgalommal testvéri kezet fog, erkölcsi