Circulares literae dioecesanae anno 1912. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
XIX.
Más forrásban kell a valódi oknak lappangón ia. A Pelée tűzhányónak néhány év előtt pusztító háborgása után történt. Keserűen panaszkodott valaki a nagy lelki rázkódtatás miatt, amelyet a rettenetes katasztrófa hallatára átszenvedett. „Oly mély benyomást gyakorolt rám embertársaim szivfacsaró szerencsétlensége, hogy kénytelen voltam — inon- dotta — tartózkodni a részletes tudósítások olvasásától.“ „És azt hiszed — kórdó barátja — hogy részvéted altruisztikus érzéseidben bírja forrását?“ „Kétségkívül, válaszoló a panaszkodó. Nem tudnám azt más módon megmagyarázni.“ „Bocsáss meg, de nagy tévedésben ringatod magadat, jegyzé meg a kérdező. Az állítólagos lelki rázkódtatás nem volt egyéb, mint némi fokozódása annak a félelemérzetnek, amely állandóan uralkodik feletted. A legkissebb rosszullét kétségbe ejt. Folyton rettegsz, hogy baleset, szerencsétlenség áldozata lehetsz. A végzetes pusztítás hire uralomra juttató arémeket, amelyek anélkül sem hagytak nyugodni. Képzeletedet élénken foglalkoztatták az eshetőségek, amelyek személyedet sújthatnák . . . Meg vagyok róla győződve, hogy dacára a nagy részvétnek és megindultságnak, amelyet hangoztatsz, egy árva fillért sem áldoztál a szerencsétlenek nyomorának enyhítésére.“ A panaszkodó lehorgasztá fejét, mereven maga elé nézett és gondolkozni látszott. Néhány perc múlva adott csak választ. „Igazad van — mondó kissé megszégyenülve. Arra nem is gondoltam, hogy hozzá kellene járulnom szenvedéseik enyhítéséhez.“ Nem kevesen találtatnak a tanítóság soraiban is, akik nyomatékosan hangoztatják az együttérzést, amelynek láncai kartársaikhoz fűzik. Lelkűk mélyében gyökerezik — mondják — a részvét, amellyel szerényebb viszonyok között élő kartársaik helyzetének visszásságai iránt viseltetnek. A nemesebb lelkűiét e virágainak illatával akarják feledtem azon keserűségek fanyar ízét, amelyek kelvhót kar- társaik napról-napra ürítgetni kénytelenek. Annyira azonban már nem hatja át az együttérzés, azt már nem sugalja a részvét, hogy a kartársak terheinek könnyítésére, gondjainak eloszlatására áldozatokat is kellene hozniok! Nem (igyekeznek a narancsfákhoz hasonlítani, amelyek ágain egyidejűleg pompáznak a virágok és gyümölcsök. Olyanok inkább, mint azok az ápolók és orvosok, akik forró könyeket hullatnak ugyan a csatamezőkön a sebesültek felett, de sem kötelezettséget, sem erőt nem éreznek arra, hogy segítő jobbot is nyújtsanak. Nem volna szabad kizárólag annak a szűk körnek határai között élni és mozogni, amely az egyéni érdekek előmozdításával, biztosításával kecsegtet. Fel kellene emelkedni a szivet és lelket, a kedélyt és érzést nemesitő gondolkozás szárnyain annak a kartársi ösz- szetartozandóságnak és szeretetnek a magaslatára, amely melegen karolja fel mindazokat az ügyeket, törekvéseket, intézményeket, amelyek a közös érdekek szolgálatára hi vat vák.