Circulares literae dioecesanae anno 1909 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
XIII.
144 vei átjárja: mindezen megbecsülhetlen javakért hála és köszönet mindazoknak, kik nekünk azok elnyerésére alkalmat nyújtottak s azoknak megszerzésében hathatósan közreműködtek. Legyen részük mindazon jóban, melynek részeseivé váltunk s általunk részesei lesznek a gondjainkra bízott jámbor liivek. Azonban ne bízzuk el magunkat. Ne higyjük, hogy természetünk a szent gyakorlatok hatása alatt megváltozott, hogy az eredeti bűn okozta gyarlóságunktól s roszra való hajlandóságunktól végkép megszabadultunk, ne gondoljuk, hogy a régi kisértetek újból nem fognak kopogtatni szivünk ajtaján. Sőt ellenkezőleg, az emberi nem esküdt ellensége meg fogja kétszerezni, sokszorozni kísértéseit, roham után rohamot fog intézni itten tett jó feltételeink, erős fogadásaink, szilárd elhatározásaink, mint megannyi erődítmény ellen, melyekkel szivünk várát ostromai ellen körülbástyáztuk. Ne higyjük, hogy ezen bástyák bevehetetlenek, le nem rombolhatok. Amely pillanatban odaadnók magunkat ezen könnyelmű hiedelemnek, tudjuk meg, hogy azon pillanattól fogva veszendő minden. A védőművek, a bástyák, az erődítmények csak akkor nyújtanak biztonságot, ha azokat katonaság fegyverrel kezében őrzi, az ellenség támadásait visszaveri. A vár, melyet katonaság nem véd, fel van adva s önként az ellenség kezébe kerül. Legyünk tehát mindenkor résen, vigyázzunk, hogy az ellenség akár áluta- kon, akár erőszakos támadással lelkűnkhöz ne férkőzzék. Különösen óvjuk magunkat a báj, a kellem, a szépség, a gyöngédség mezében fellépő kisértések ellen. Ezek különösen veszedelmesek nekünk. Homlokegyenest ellenkeznek szent hivatásunkkal. Mi a halálra ítélt, megostorozott, keresztre feszitett mester tanítványai vagyunk. A mi örökségünk: a szenvedés, a megaláztatás, az önmegtagadás, az önfeláldozás. Becsüljük meg ezen örökségünket, ragaszkodjunk hozzá, szeressük azt. A világ nem sokat ad rá, igaz, de azért megköveteli a papban és lenézi a papot, ki a világ örömei után fut, világi dicsőséget hajszol, vagyongyűjtésre adja magát és az önfeláldozás szellemével nem bir. Tűzzük fel szivünk bástyáinak ormára a félelmes harci lobogót, melynek láttára eszeveszetten fut a gonosz ellenség. A mi harci lobogónk piros, mert azt pirosra festette Jézus Szentséges Szive piros vére hullása. Magasan lobogtassuk e zászlót: Jézus Szentséges Szivének tiszteletét. Terjesszük azt híveink körében és bizzunk ezen tisztelet óvó, erősítő, megszentelő erejében. Jézus az örökkévaló főpap, kiről írja szent Pál apostol hogy „una — oblatione consumm'avit in sempiternum sanctifica,- tos.“ (Hebr. 10, 14.) Az Ő áldozata örökkévaló és örökkévaló annak megszentelő, éltető ereje. Az O szive valódi papi szív, telve szeretettel, önfeláldozással, szentséggel, malaszttal. Merüljünk el ezen szentséges szívnek kultuszába és tapasztalni fogjuk, mennyire kiapadhatat- lanok annak kincsei. Nincs a papi hivatásnak olyan morzsikája, melynek betöltésénél nekünk példányképül, tükör gyanánt ne szolgálna s melynek teljesítéséhez erőt, mulasztót, kitartást ne nyújtana. Szeretetre, irgalomra, türelemre van szüksége a papi szívnek. Tanuljunk tőle. „Discite a me, quia mitis sum et humilis corde.“ (Matth. 11,29.) Merítsünk belőle: hisz 0 a „fornax ardens caritatis“ (Lit.