Circulares literae dioecesanae anno 1908 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
XV.
151 A lelkigyakorlatok sikere különösen két dologtól függ: az első a lelki magány, a másik a szellemi munka, melyet ezen lelki magányban végzünk. Egyik a másikat feltételezi és kiegészíti. Az első a külvilággal való minden érintkezésnek megszakítását jelenti, szigorú csend-hallgatás elengedhetlen feltétele. A társalgás, ha ártatlan is szórakoztat ; vágyakat ébreszt bennünk, érzelmeket vált ki szivünkből, melyek lekötik figyelmünket, megakasztják lelkünk szabad röpülését az Örök Világosság felé, hogy annak fénysugaraiban fürödve lelkünk megtisztuljon, megújuljon, átalakuljon. Csak ha sikerül neki, mint a kő- száli sasnak, fölülemelkedni a felhőkön azon tiszta azúrkék régiókba, hová nem hat többé sem földi zaj, sem földi por, sem földi pára, hol látását nem zavarja sem köd, sem árnyék, sem semmiféle homály : foglalkozhatik zavartalanul Istenével, hallhatja az isteni szózatot, az égi vőlegény szavát. Az égi vőlegény nem áll ki a piacra. Kerüli a közhelyeket. Egyedül kíván beszélgetni választottjával: a lélekkel. „Dilectus meus mihi, et ego illi.“ (Cant. 2, 16.) Hortus conclusus soror mea sponsa, hortus conclusus, fons signatus (ibid. 4, 12.) Ezen elzárt kertben, ezen bepecsételt kútforrás mellett megszólal szava, a titokzatosság fátyoléval borítva adja intelmeit, halkan, szinte suttogva közli mondanivalóit. De, azért szava nem mindig turbókoló mint a gerleé az Énekek Éneke könyvében (ibid. 1, 14.) s a világosság melyet lelkűnkben intő szózata gyújt, nem mindig a mélabús holdvilág fénye, hanem majd mint vakító villám cikázik keresztül lelkünk egész valóján, felfedve teljes meztelenségükben ferdeségeinket, hibáinkat, fogyatkozásainkat, fekélyeinket, nyomorúságunkat ; majd mint meny dörgés szólal meg fülünkben szemünkre vetve hűtelen- ségeinket, pártütéseinket; majd mint földrengés megrázkódtatja egész valónkat, re- peszti megátalkodott szivünk kemény kőrétegeit; mint emésztő tűz perzsel, éget ítéletével, mint forgó szél rombol, pusztít, gyökerestül kitépi gonosz szenvedélyeinket, rossz szokásainkat; majd ismét mint lágy szellő behízelgő hangon enyhülést nyújt a kiáltott vihar után, bátorít suso- gásával, vigasztal illatával, lelkesít melegével. így hat az isteni szózat, az égi vőlegény szava az emberi lélekben a szent gyakorlatok alatt. Ezen hatást azonban csak az érzi, kinek lelke minden tehetségével visszavonul önmagába s ezen lelki magányában szellemi tehetségeinek minden szárnycsapása Isten felé irányul. Azért bir oly nagy fontossággal a lelkigyakorlatoknál a magány, az elzárkózás, a magába vonulás, a csend-hallgatás. Ezen magány azonban nem a tétlenség párnája, hanem épp ellenkezőleg arra való, hogy lelki tehetségeink feszült erővel, tőlünk telhető teljes energiával működjenek. Szent Ignác, a lelkigyakorlatok atyja és nagy mestere szerint, a lelkigyakorlat alatt értjük a lelkiismeret-vizsgálás, az elmélkedés, a szemlélődés, a szóbeli és lelki ima s egyéb szellemi tevékenységek minden nemeit, melyeknek célja a lelket előkészíteni és képessé tenni a rendetlen indulatok eltávolítására, Isten akaratának megismerésére s életünknek Isten megismert akaratával egyező berendezésére. A fő a lélekben való megújhodás. Ez
