Circulares literae dioecesanae anno 1906 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
XVII.
160 Mentségül arra az aránytalanságra hivatkoznak, amely a tanító munkája és jutalma között tapasztalható. Azokra a visszásságokra mutatnak, amelyek a tanítói javadalmazás terén uralkodnak. A felhozott okok alaposságát egészen elvitatni nem lehet. Az a szűk és göröngyös, az a tövises és fáradtságos ösvény, amely a tanító pályáját jelöli, nem vezet a vagyon és jólét magaslataira. Nem hajó a tanítói pálya, amely drága kincsekkel megi'akva, büszkén szeldeli az élet tengerének hullámait. Csak szerény kosár az, amelyben alig találhatók mindig azok az árpa kenyerek és kis halak, amelyeket az evangélium történetéből ismerünk. A tanító szellemi tárházának gazdagon kell mindig felszerelve lennie. Éléstárában azonban sokszor fogyatkozások, hiányok tapasztalhatók! Nem ritkán gör- nyedez a tanító egyrészt a munka, másrészt a gondok leverő súlya alatt. Fájdalom, sokan ismételhetik még ma is azokat a bánatos panaszokat, amelyeket a múlt század első tizedeinek egy jobb sorsra méltó tanítója hallatott. Megható vonásokkal ecseteli szinte hihetetlen szegénységét. Szivfacsaróan írja le, mint nyitotta fel és zárta le szemeit naponként a megélhetés nehéz gondjaival. Kénytelen volt a folytonos kölcsönök veszedelmes útvesztőjébe menekülni. Csak még évi 50 forint jövedelem után fohászkodik! Nem volt azonban képes a forrást megtalálni, amelyből e szerény kívánságát kielégíthette volna. Végre e részvétkeltő szavakra nyitja meg ajkait. „A nyomor hullámai összecsaptak fejeink felett... Mitsem láttunk magunk körül, mint a kimerítő nélkülözést . . . Nőmmel együtt sűrű könyeket hullattunk. Nem tudtunk mit tenni. Csak Istennek panaszoltuk el keserű szenvedéseinket. “*) Azok a nemesebb érzésű keblek, amelyek behatóan ismerik a körülmények j sajnálatraméltó visszásságait, legalább őszinte elismerésük, tiszteletük és nagyrabecsülésük adójával ügyekeznek azokat ellensúlyozni és feledtetni. Méltányolják azokat a jelentékeny áldozatokat, amelyeket a tanügy munkásai a vallásosság és erkölcsiség, a köz- művelődés és haladás, a nemzeti egység és erősödés oltárára helyeznek. Tudják, hogy Epiktet szavai szerint „nagyobb hasznára van az államnak, aki az értelmiség színvonalát, mint aki az épületek magasságát emeli. Jobb, — mint e bölcs folytatja — ha nagy lelkek alacsony tetők alatt tartózkodnak, mintha alacsony lelkek magas palotákban büszkélkednek.u**) Tudják, hogy azok a magvak, amelyeket a tanító szeretetteljes gondossággal ültetget a serdülő nemzedék szivébe, nem ritkán áldásosabb gyümölcsöket teremnek, mint azok a fegyvertények, amelyek miatt szűnni nem tudó magasztalásokkal halmozzák el a hősöket. Azokat a meglepetéseket például, amelyeket Németország az ipar, kereskedelem és gyarmatosítás mezején Angolországnak okozott, túlnyomó nagy részben a tanítói kar szak- avatottságának és buzgalmának lehet tulajdonítani. Tagadhatatlan az is, hogy az iskola apostolai a legsikeresebben működhetnek mindazon uj eszmék, veszélyes törekvések és mételyező nézetek ellen, amelyek pusztító áradat gyanánt hatolnak a népek különböző rétegei közé. *) Dr. Wohlrabe. Der Lehrer in der Litteratnr. 252. lap. **) John Lnbbock, Erenden des Lebens. 159. lap.
