Circulares literae dioecesanae anno 1905 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
XIX.
162 gyár kath. tanügy nagy fontosságú érdekeit, amelyet ők minden irányban tanúsítottak. Kívánom ezt különösen a Segély-alap szempontjából, a melynek közhasznú feladatai és czéljai megérdemelnék, hogy a legszélesebb körű érdeklődéssel dicsekedhessenek. Igaz, hogy tulajdonképen oly kedvezőnek kellene lennie a magyar kath. tanítói kar anyagi helyzetének, hogy rá nézve egy „Segélyalap“ létjogosultsággal se bírjon. Ismerjük a magasztos feladatokat, a melyek sikeres megoldása a tanítói kar veritéksajtoló osztályrészét képezi. Tudjuk, minő felelősséggel van az a munkakör összekapcsolva, amelynek betöltése vállaira nehezedik. A haza, a nemzet legfontosabb érdekeinek képviselete, előmozdítása, védelme van kezeibe letéve. A szellemi haladás, az erkölcsi kiképzés, a társadalmi alakulás és az anyagi jólét egyaránt azokból a forrásokból meríti tápláló erejét, amelyeket a tanító vallásos érzülete, hazafias lelkülete, szellemi képessége, szilárd jelleme, lelkes hivatásszere- tete és kitartó munkássága nyit a jelen és jövő nemzedékek számára. Oly fizikai, értelmi és erkölcsi tulajdonok kiváltságaival kell a tanítónak rendelkeznie, hogy azok jutalmának okvetet- lenül megfelelő arányban kellene állania munkájának nagyságával és jelentőségével. A munka eredménye, jutalma kettős alakban szokott fellépni az életben. Az egyik — a haszon, a nyereség, a vagyon. A másik — a munkabér, a fáradságdij, a megélhetés. Az első az üzleté. A második — a hivatásé. A hivatás embere, aki a közjónak szenteli életét, számol a vagyon kérdésével. Előre lemond a bőségről, a kényelemről, a fényűzésről, a gazdagságról. Csak a tisztességes megélhetés biztosítására törekszik. Ehhez azonban feltétlen joga van. Ha az a határvonal, amely a vagyon és megélhetés között emelkedik, kellő figyelemben részesülne, sok oly téves nézet oszlanék meg, sok oly előítélet szűnnék meg, sok oly visszásság nem fordulna elő, aminőkkel a hivatások embereinek javadalmazása körül találkozunk! A tanítói pályán, a „hivatás“ természeténél fogva az önérdeknek háttérbe kell szorulnia. A közjónak kell állandóan a tanító szemei előtt lebegnie. Az ész és szív szellemi fegyvereivel az összesség javának magasztos eszményéért kell küzdenie. Munkája nem személyes érdekeit, nem saját előnyeit szolgálja. A társadalom, az emberiség közös javát czólozza. Az összeségnek kell tehát a tanítót azon eszközök birtokába juttatnia, amelyek elengedhetlenül szükségesek ahhoz, hogy minden anyagi gondtól menten, nyugodt lélekkel, megelégedett kebellel szentelhesse a közérdek szolgálatára és előmozdítására tehetségeit. A munka végzéséhez, a küzdelmek folytatásához szükséges erő forrásairól okvetlen annak kell a tanító számára gondoskodnia, akinek jólétéért áldozatul hozza egész valóját. Nem lehet ennélfogva, hogy a tanító közhasznú fáradozásainak j utalnia — mint valaki negélyezve mondotta — „egyedül azon édes gyönyör legyen, amely hazánk elhaladásából csörgedez.“ J) x) Népt. Lapja 1886. évf. 54. sz.
