Circulares literae dioecesanae anno 1902 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

VII.

60

sötétségében és alacsony barbárság állapotában volna; övé az érdem, hogy a régi tudomány és irodalom becses kincseit megőrizte és átszármaztatta, az első iskolákat a nép számára megnyitotta s egyetemeket alapított, melyek ma is fennállanak és híresek, végül, hogy védőszárnyai alá gyűjtötte a legkitűnőbb művészeket és a legvirágzóbb, legtisztább és legdicsöbb irodalomra ösztönzést adott.

Az egyház volna a szabadság ellensége ? Ó, mennyire eltorzítják a fogalmat, mely ezen a néven Istennek egyik legbecsesebb adományát jelöli meg, e helyett azonban arra alkalmazzák, hogy a visszaélést és a féktelenséget igazolják. Ha szabadság alatt minden törvénynek és minden féknek lerázását akarják érteni, hogy az ember azt tehessen, amit akar: akkor az ily szabadságot természetesen úgy az egyház, mint minden tisztességes ember helyteleníteni fogja; de ha szabadság alatt azt az észszerű képességet értik, hogy könnyen és bőségesen cselekedjünk jót az örök törvény szabványai szerint, amiben éppen az emberhez méltó és a társadalomra előnyös szabadság áll: akkor ezt senki sem kedveli, bátorítja és oltalmazza jobban az egyháznál. Hiszen az egyház szabadította meg az ö tanítása és működése által az emberiséget a rabszolgaság jármától, amennyiben az emberi egyenlőség és testvériség nagy törvényét hirdette mindenkor, — a gyöngék és elnyomottak védelmét az erőseknek túlságos hatalmával szemben ö vállalta magára, vértanúinak vére árán a keresztény lelkiismereti szabadságot ö vásárolta meg, a gyermeknek és a nőnek ő adta vissza nemes természetük méltóságát és tiszteletre és igazságra való ugyanazon jogokban való részesedését — és hatalmasan hozzájárult a népek polgári és politikai szabadságának meghonosításához.

Az egyház ragadná magához az állam j

jogait és nyúlna át a politikai télire ? Ép az egyház tudja és tanítja, hogy isteni Alapítója megparancsolta, hogy adjuk meg a császárnak, a mi a császáré és Istennek, a mi az Istené és ezzel szentesítette változ- hatatlan és folytonos elválasztását a két hatalomnak, melyek mindegyike a maga illető rendjében szuverén! Nagy következményű megkülönböztetés ez, melynek nagy része volt a keresztény czivilizáczió kifejlődésében. És a szeretet szellemében, mely benne vagyon, távol minden ellenséges szándéktól, csak az a kívánsága, hogy a politikai hatalmak mellé álljon, hogy mindenesetre ugyanazon társadalom előnyére működjék, de azokon az útakon és azokra a magas czélokra, melyek isteni küldetésének megfelelnek.

Ha működését gyanakodás nélkül fogadnák, az egyház a fent említett számtalan előnyöket annál könnyebben idézhetné elő. Az a föltevés, hogy az egyházat becsvágyó törekvések vezetik, csak régi rágalom, mely az ö hatalmas ellenségeinek ürügyül szolgált arra, hogy elnyomó rendszabályaikat szépítsék és az elfogulatlanul tekintett történelem bőségesen bizonyítja, hogy az nem hogy túlkapásokat kísérelne meg, hanem inkább, isteni Alapitója példájára, elég gyakran maga volt túlkapások és igazságtalanságok áldozata, éppen mivel hatalma a gondolatnak és az igazságnak, nem pedig a fegyvereknek erejében állott.

Ezen és hasonló vádak tehát egyszerűen rosszakaratból származnak. És ebben a romlást hozó és törvénytelen műben a többiek élén halad egy sötét szövetség, melyet a társadalom hosszú évek óta tartogat kebelén, mint egy halálthozó betegséget, mely az ö egészségét, termékenységét és életét megmérgezi. Mint a forradalom állandó személyesitöje az ellentársadalomnak egy