Circulares litterae dioecesanae anno 1892. ad clerum archi-dioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Vaszary principe primate regni Hungariae et archi-episcopo dimissae
XXI.
8 gyobb jótevőnk iránt a legnagyobb szeretettel tartozunk viseltetni: megromlott szivünk szeretetére más tárgyat keres és méltat; úgy, hogy elmondhatjuk általában : az emberek legkevésbbé szeretik az Istent. Kiismerem! borzasztóan hangzik ez állítás, de — fájdalom igaz! Nézzetek körül és látni fogjátok, hogy az emberek közül sokan Istennek elébe teszik a teremtményt, elébe teszik a földi javakat, az érzéki gyönyöröket, s az Isten sze- retetét csak ajkaikon hordják; de nem él az sziveikben, nem nyilvánul cselekedeteikben. Mikor szeretjük az Istent? Ha minden parancsolatát megtartjuk. Abból tudjuk meg, hogy öt ismerjük, az igaz Jézus Krisztust, nha 'parancsaimat bírja és azokat megtartja, az az, ki engem szeret.“1 „Ha ki engem szeret, az én beszédemet megtartja,“2 mondja az Ur! S talán oly nehéz megtartanunk Istennek parancsolatait ? Igaz! Gyarló a mi természetünk, melynél fogva a bűnre hajlandók vagyunk; de Isten szent malasztjával, segítségével, melyet folytonosan kérnünk kell, tapasztalni fogjuk, amit Krisztus Urunk mondott: „az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű.“3 Nem kíván a jó Isten és az anyaszentegyház Isten nevében tőlünk rendkívüli dolgokat. Nem kívánja például, hogy egy keresztény kath. család házát kolostorrá változtassa, nem követeli azt, hogy azok, kik hivatásuknál fogva világi dolgokkal foglalkoznak, egész idejüket imádságban, Isten házának látogatásában, vagy egyéb vallási ájtatossá- gok gyakorlásában töltsék el, hisz minden földi életpályának megvannak kötelességei, melyeket elhanyagolni nem 1 Ján. 14, 21. 2 U. o. 14, 23. 3 Máté 11, 30.
