Circulares litterae dioecesanae a 16-a maji-31-am decembris 1867. ad clerum archi-dioecesis strigoniensis dimissae a principe primate regni Hungariae et archi-episcopo Joanne Simor
Simor János
9 ben a legvilágosabb bizonyítványokat az ő saját ajkairól, és halálának kezessége által nem birnók; ha szentséges élete által az egész világhoz e szavakat nem intézte volna: „ki fedd meg engemet közületek a bűnről?1' *) ha tanításának íönsége bármily emberi böl- cseséget el nem homályositana; ha csudatetteinek emléke századokon keresztül milliók szivében ingatlanul főn nem állana; ha föltámadása csupán közönséges római katonák vallomásán alapulna; vagy annak bizonyosságát az otromba hazudságra nógató megvesztegetés utálatos forrásából meritené; ha a személyre vonatkozó s önmaga által is tett jövendölések csodálatos beteljesülése oly meggyőző; az Apostolok és Evangélisták tanúbizonysága oly meggyőző és hatalmas nem lenne, mint a mily bátorságteljes és eredménydús volt; ha Jézus Krisztus személye, anyaszentegyházunk, szent könyveink és hagyomány ellen intézett támadások, melyek Krisztus óta ekkoráig oly annyira megszaporodtak, hogy napjainkban nagy megerőltetés után is alig, vagy inkább csak túlrohanó mohossággal hisznek újabbakat föltalálni, ép oly sokoldalról és oly elmésen, mint a mily fényesen és diadalmasan vissza nem verettek volna; ha, mondom, ezen hivatkozások Jézus istenségére, egy őszinte, lelkének legnemesb ösztönét, az igazság utáni vágyat megnyugtatni akaró észlelkedőnek agyában csak egyetlen kétséget is fönhagynának, akkor őt az idők határvonalához vezetnők, feltárván neki a Krisztus előtti világot ezer alakú isteni szolgálatában, a bűnök minden nemére alkotott álisteneiben, még ember vérrel is áztatott áldozatai- és oltárainak borzalmiban, őrült babonáskodása- és kétségbeejtő hitetlenségében. Ez elvakitott ember homlokáról a szemkötőt leoldván, megmerevült szemei előtt a legnagyobb, legátalánosb gonoszságnak iszonyatos, e földön még soha sem hordott szégyen-bélyegét fednők fel. E vándorunk a tovább folytatott utón az emberi-nem legnagyobb részét a legborzasztóbb rabszolgaság lán- czai közt nyögni látván, a boldogsága és örömével együtt elveszett családi élet fölött hadd sirjon vérkönyeket, s térdeit a római császárok világuralma előtt hadd hajtsa meg. Tisztelettel közeledjék a görögök legnagyobb férfiénak halálágyához, és hallja mega stagirai bölcsnek e panaszhangjait; „kétségek között éltem, aggodalmak között halok meg; nem tudom, hogy hová megyek. Lényeknek lénye, könyörülj rajtam!“ Végtére lépjen be a római történetiró Tacitusnak hajiokába. És kövesse figyelemmel ügyesen forgatott Íróeszközét, melylyel táblájára e jaj kiáltást vési be: „Az emberi nemnek semmi reménye, hanem csak kétségbeesése maradt meg!“ Siessünk most Krisztushoz, a jövőnek atyjához. A kalvária-hegynek vérhintett ormáról azon ragyogó hittannak diadalmenetét kövessük, mely az álistenek és bálványokat igazságának erejével ledönti. Ezen Jézus ajkairól lehangzott tanítás, az Isten lényére, a mi rendeltetésünkre vonatkozó ismereteket, s igy azon alapigazságokat szerzé vissza, melyek a sokistenség éjjében elvesztek, s melyeknek birtoka után a legbölcsebb emberek elméje is hasztalan törekedett. A kinyilatkoztatás ezen igazságok fölé magasság és mélységben végtelen csillagokat tűzött; értem az isteni Szentháromság, az Isten fia megtestesülésének, a bűnbe esésnek, a megváltásnak, és a Jézus Krisztusbani visszahelyezésnek hitágazatait. Igaz ugyan, hogy ezen igazságok, eszünk fölfogását illetőleg, végtelenül ma') Ján. 8, 46. 2
