Ordines Circulares ad Honorabilem Clerum almae Dioecesis Csanádiensis de anno 1934.

II.

12

figyelmeztet, hogy „az ember hízelkedő és tettetett beszédekkel szól barátjának s hálót vet az ő lépéseinek.“') S valóban a rossz pajtás nagyobb csapás minden szerencsétlenségnél, s azért a szülők roppant felelősséget vállalnak, amikor gyermekeik baráti kapcsolatait nem ellenőrzik vagy gyengeségből elnézik, hogy romlott barátok és barátnők példája vagy kártevő szava bemocskolja gyermekük lelkét, megrontsa képzeletét s megnyissa az erkölcsi sülyedés végzetes útját. Nem elég meggyőződni róla, a külső kötelességteljesités és magaviselet a gyermek részéről megfelelő-e, hanem sokkal inkább kell vigyázni a gondos szülőnek, vájjon a baráti kör, melyben gyermeke megfordul áldást- fakasztó-e s nem aggodalom oka. S nem szereti gyermekét, sőt vesztét okozza, aki fel nem világosítja környezete káros befolyásáról s nem gondoskodik, hogy annak hatása alól szabaduljon.

A jó és rossz barátok befolyásával manapság teljes mértékben felér sőt azt sokszor felül is múlja a jó és rossz könyv, színdarab és vetített kép hatása. A betűt, a rádiót és vetítőgépet Isten az emberiség javára szánta s azok az örök igazság és törvény gyorsabb és széle- sebbkörü megismerésének lehetnének eszközei. Mily nagy szerencsétlenség, hogy az emberiség ősi ellensége az áldás ezen forrásait is megmérgezi! Apák, Anyák, gondosan ügyeljetek, mily könyvet és lapot olvas, mily szinielőadást vagy mozgóképet látogat gyermeketek ! Értsétek meg, az ördög incselkedik a lélekkel, amikor a bűnös ösztönöket kel- tegeti vagy lázitja könyvvel és képpel. A szülő, ki nem kéri számon gyermekétől mit olvas s nem győződik meg, a látványosságok, melyek után szalad, nem a bűnös kíváncsiságnak kedvesek-e, hanem vakon hagyja, hogy könyv és színpad megmérgezze s aláássa a gyermek lelki egészségét és azzal egyúttal nem egyszer testi épségét és életét is, csak önmagát vádolhatja s nem szabad rendőrség után kiáltania amikor a lelki összeomlás bekövetkezik. A rendőrség a lelkiismeret rejtekében tehetetlen, ott csak istenfélő s az Ő segítségét hittel kereső s a gyermek nagy érdekeire lélekkel ügyelő szülő gondoskodása és ébersége előzheti meg a bajt.

A szülői kötelesség és felelősség a gyermekkel szemben nem szűnik meg az iskolai tanulmányok végeztével. Sőt ha valamikor, úgy az élet útjára való lépés pillanatában válik aktuálissá a hivatása magaslatán álló apának és anyának legkomolyabb kötelessége a felserdült ifjúság életfelfogásának helyes irányítása tekintetében. Valami szerencsétlen kábulat lett úrrá a mai társadalmon, mely a szabadság magasztos fogalmának teljesen téves magyarázatával oly szabadosságot igényel az ifjúság számára, melynek kihatásai vészthozók s érőfélben levő gyümölcsének mérge máris pusztít. Nemcsak a felsőbb osztályok, hanem a mi tisztes jó magyar népünk körében is igen sokszor mintha elhalt volna a felelősség tudata a nemzet legdrágább kincse és öröksége, a legveszedelmesebb életkorban levő ifjúsággal szemben. A fiatalságnak kijáró életöröm jelszava alatt nem a kifogástalan és lélekemelő szórakozás, hanem a kétes sőt nem egyszer minden kétséget kizáró féktelenség hajszolása oly tünet, mely a legjobbakat megdöbbenti s a nemzet és emberiség jövője tekintetében két- ségbeejt.

Nem felel meg Isten rendelésének az a szülő, ki ezzel a ténnyel szemben közömbös és szinte szemlehunyva engedi gyermekét a kárhozatba rohanni. De még az sem, aki magában duzzog s szeretetnek nevezett gyengeségből az ifjúság hibáit és ballépéseit szándékosan észre nem veszi, vagy oktalanul mentegeti. A vallási kötelmek teljesítésére, a jó erkölcsnek, ma annyira veszendő szerénységnek és tisztult Ízlésnek érvényesítésére irányuló apai és anyai figyelmeztetés a felserdült gyermek számára is nemcsak legnagyobb áldás, hanem egyúttal legszentebb szülői kötelesség. S ha a szent iró „néma ebeknek“') nevezi az elöljárókat és lelkiatyákat, kik a tévútra tért nép hibáit nem ostorozzák, mennyivel inkább fogja az Ur felelőssé tenni azt az apát, ki fia eltévelyedését megértő mosollyal veszi tudomásul, vagy azt az anyát, ki leánya kacérkodását beteges divattal

!) Péld. XXIX. 5.

Íz. LVI. 10.