Ordines Circulares ad Honorabilem Clerum almae Dioecesis Csanádiensis de anno 1934.
II.
9 550. sz. A főpászlor nagybőjti szózata. II. Krisztusban Szeretett Híveim ! Az egyházi év egyik legkomolyabb napján, hamvazó szerdán, van az apostollal szólva „a mi szánk nyitva s a mi szivünk tárva hozzátok“,1) amikor egy nagy mementó figyelmeztet, hogy arra gondoljunk, ami örök, mert „az idő rövid s elmúlik ennek a világnak alakja“2 3) és minden dicsőséges s „aki szűkén vet, szűkén is arat és aki áldással vet, áldással is arat.“2) Súlyos okok parancsolják, hogy több gondot fordítsunk a jövő lelkének formálására, mert megdöbbent tanúi vagyunk a most dolgozó és a jövő számára felserdülő nemzedék oly lelki szakadékénak, aminőre példát a történelemben alig találunk. Valósággal félünk már a hírlapokba pillantani, mert szinte naponkint felrémlik bennük a szent hivatásukról megfeledkezett szülőknek és házastársaknak, vagy pedig kegye- letes kötelességüket csúffá tevő gyermekeknek eltévelyedése, károkozása és gyilkos merénylete. Már megszoktuk, hogy szülők gyermekeiket elhagyják, a gyermekek pedig szüleik életére törnek, s a nagyközönség ezeket a szörnyű eseményeket úgy szemléli vagy olvassa mint színpadi jeleneteket, melyek borzalmai közé szinte szórakozni járnak az emberek, megfeledkezve róla, hogy e tragédiákban mindannyiunk végzete tükröződik. Sokan csak az anyagi és társadalmi okokban keresik a baj magyarázatát. Kétségtelen, hogy a nyomor sok bűn és szerencsétlenség szerzője s nem szorul bizonyításra, hogy az irgalomnak ép úgy mint a közhatalomnak mindent el kell követni, hogy a szükséget enyhítve az embereket az Ínség kétségbeesett merényleteitől visszatartsa. Azonban Krisztusban szeretett Híveim, nem a pénzhiány, hanem a lélek-hiány, nem a mun>) 11. Kor. VI. 11. 2) I. Kor. VII. 31. 3) II. Kor. IX. 6. kanélküliség, hanem a szeretet-nélküli- ség, nem a földi dolgok fogyatékossága, hanem a természetfeletti kegyelem elapadása oka végeredményében annak a sok eltévelyedésnek és tragédiának, melyek borzalmai megremegtetnek napjainkban minden jóérzésü embert. A lelket Isten adja, de az embernek kell nevelni. A mennyei Atya mindenkit üdvözíteni és„ boldogítani kíván, de akik e földön az Ő küldetésében járnak el, azoknak kötelességük az Isten képét és hasonmását, melyet az emberbe oltott, a testtel együtt úgy formálni és irányítani, hogy nemcsak elméleti és hitigazság legyen istengyermekségünk, hanem gondolat, tett és egész életirány bizonyítsa, hogy Istentől jöttünk és Őhozzá tartunk. E cél érdekében a gyermekek vallásos nevelése van olyan sőt fontosabb feladat, mint testi épségünk s vagyoni biztonságunk gondozása. És hiába védik tudósok és államférfiak az ifjúság anyagi és jogi érdekeit, célt csak akkor érnek, ha az élet gyökereinek egészségét óvják s Istennel való állandó kapcsolattal biztosítják a családi otthon szentségét s nem rendőri beavatkozástól, hanem lé- lekmentéstől várnak szebb jövőt. Ennek a nagy reménynek, mely az egész emberi élet gyökeres megszentelésével azonos, előfeltétele persze, hogy már a családalapítás is e gondolat irányában mozogjon. Jobb ifjúság, nemcsak lélekben ép, hanem Isten szellemét hordozó uj nemzedék, csak akkor fog születni, ha a családi tűzhely valósággal az istentiszteletnek is szent oltára s a családi otthon második templom lesz. Csak ahol a házasságkötés nem üzlet vagy divat, hanem Isten teremtő áldásának folytatása, s a frigykötésnél nem a pénzt vagy a pillanatnyi hangulatot mérlegelik, hanem szentelt életfolyamat forrását tisztelik, csak ott virágzik ki az Isten által rendelt és szentelt uj élettel uj boldogság. Az elfajult gyermekek tömege, mely ma oly megdöbbentő kép, az elfajult családalapítás leghangosabb
