Ordines Circulares ad Honorabilem Clerum almae Dioecesis Csanádiensis de anno 1931.

I.

2

kánk sikerét attól a tevékenységtől várhatjuk, mellyel szoros lelkipásztori kötelmeinket apostolok módjára teljesítjük.

Ennek meggondolása serkentsen mindnyájunkat, hogy ne elégedjünk meg bürokratikus jellegű papi tevékenységgel, hanem híven Szentatyánk ismételten hangoztatott jelmondatához „ mindig többet és jobbat“ törekedjünk elérni mint szoros kötelességünk. A hitbuzgalom mélyítése terén itt főleg arra a munkára gondolok, mely a lelki megújulás rendkívüli alkalmaiban, a lelkigyakorlatokban és népmissiókban, kínálkozik. Jól tudom, hogy az utóbbi években csonka egyházmegyénk majd minden plébániáján megtartatott már a szent missió. De ahol az eddig, bármily okból, nem volt elvégezhető, ezennel nyomatékosan felhívom a lelkész urakat, haladéktalanul tegyenek meg mindent, hogy a missió minél előbb megtartható legyen. Ha pedig az figyelembe veendő okból legközelebb nem volna megtartható, arról, valamint az időpontról, mikor kívánják pótolni, nekem jelentést tegyenek. Ahol pedig a missió már megtartatott, ott a renováció vagy triduum tartósát kérem szeretettel papjaimtól, kik velem együtt jól tudják, hogy a rendkívüli idők nehézségeivel csak rendkívüli eszközök alkalmasak megbirkózni.

A megszokott formáktól eltérő, de a változott időviszonyok közt az anya- szentegyház nagy lelkipásztorai által annál inkább sürgetett egyéni és házi pasztoráció a lelki élet fellendítése érdekében különös nagy gondunkat képezze s a velejáró áldozatokat készségesen vállaljuk. Bármily nehezünkre esik is konstatálni a tényt, hogy a modern ember nem siet oly készséggel a kegyelem áldásai után mint elődei, a valóság elől elzárkóznunk nem lehet s annak következményeivel meg kell barátkoznunk. A legközelebb eső következtetés pedig az, hogy ha az emberek nem keresik az egyházat, az egyháznak kell megkeresni őket. A Jó Pásztor képe, aki biztonságban tudván a kilencvenkilenc bárányt, fölkerekedik, hogy megkeresse s megmentse az eltévedt századikat, álljon előttünk példaként, annál inkább ha a hívek és ellévedettek aránya nem ugyan fordított, de kétségen kívül sokkal kedvezőtlenebb mint a krisztusi

példabeszéd kilencvenkilenc igaz és egy eltévedt bárányának esetében. Amiről ismételten szóltam és írtam, hogy a lelkipásztorok fáradtságot nem kiméivé törekedjenek családi otthonukban és munkaterükön is fölkeresni a híveket, azt abban a komoly időben, mely ránk köszöntött, még nyomatékosabban kell hangsúlyoznom. Nem szabad átengednünk az agitáció eszközeit a rombolás apostolainak, hanem Krisztus példáját követve mindenüvé el kell mennünk, az embereket fel kell keresnünk, lelkűkre kell beszélnünk, s opportune importune egyenkint is valamint a családi körben is szólnunk, bizonyítanunk és meggyőznünk kell, s ily módon is elérnünk, hogy templom és plébánia ne csak hivatali helyiség legyen, hanem a lüktető egyházi életnek kegyelmet, buzgalmat és lelki egybeforradást szolgáló tűzhelye és oltára. Kellő utánjárással és ügyességgel lehetséges lesz fölhasználni a most folyó népszámlálás statisztikai adatait a hívek társadalmi és szellemi életének minél teljesebb megismerésére s lelki kataszterének megállapítására, amit a liber de statu animarum összeállításával az egyház annyira sürget, s mely kötelezettséget én is ez alkalommal ünnepélyesen emlékezetbe idézek.

Lelkipásztori tapasztalatainkat pedig törekedjünk az egyházközségi szervezet utján minél jobban gyümölcsöztetni s annak felhasználósával az egyház áldásos befolyását az élet minden vonalán érvényesíteni. Az egyházközségi szervezetben sem szabad megelégedni azzal, hogy az pontosan működő kormányzati szerv legyen. Az egyházközség eszköz arra, hogy az a szellem, mely a katho- licizmusban él titokzatos módon s a kegyelem eszközein át szenteli meg az életet, a mindennapi élet legkülönbözőbb vonatkozásaiban is áldásosán hasson, s Krisztus müvének nemcsak lelki viszonylatban, hanem a földi boldogulás tekintetében is befolyását biztosítsa. Amit a Szentatya az actio catholica révén elérni kivan, azt mi egyházközségeink igénybevételével s azok erkölcsi és anyagi eszközeink felhasználósával mind a legtökéletesebb formában szolgálhatjuk. Különösen hangsúlyoznom kell, hogy az egyházközségi szervezet a szoros templomi szükségleteken túl a karitatív tévé-