Ordines Circulares ad Honorabilem Clerum almae Dioecesis Csanádiensis partis in Hungaria sitae de anno 1927.

III.

9

526. sz. Főpésztor nagyböjti szózata.

Krisztusban Szeretett Híveim !

Hamvazó szerda óta, amióta a múlandóságot jelentő hamu fejünkre hullott, komoly gondolatokba merülve elmélkedünk a földi javak értéktelensége, az emberi élet rövidsége, pillanatnyi örömek haszontalansága felől s ismételjük az Anyaszentegyház szavait : Emlékezzél ember, hogy por vagy és porrá leszel. Emlékezzél ember, hogy amit úgy ápolsz mint legnagyobb kincsedet — tested — férgek martaléka lesz s nem marad meg belőle más mint egy marék por, melyet a forgószél bármely pillanatban felkap és szétszór, hogy még emléke sem fog megmaradni. Emlékezzél ember, hogy amiért időt, erőt sőt nem egyszer hitet és becsületet áldoztál — pénzed és vagyonod — elszakad tőled, s mialatt te sírba szállsz, nevető örökösök prédája lesz, kik talán majd gúnnyal emlegetik bolondságodat, mellyel magadat, de még inkább a nemes célokat vagy a nyomorgókat a földi javak üdvös használatától megfosztottad csak azért, hogy ők dőzsöljenek s rajtad mulassanak. Emlékezzél ember, hogy amire oly büszke voltál s érte mindent megtagadtál

— hir, dicsőség, hataíom lefoszlik rólad mint avult ruha, s te rongyokban vagy egészen meztelenül térsz meg oda, ahol a földi hiúság vásárának ürességén mosolyognak s csak „az egy, szükségesMl) iránt érdeklődnek. Emlékezzél ember, hogy e földi élet röpke mint az álom, s minden amivel boldogítani akar vagy kecsegtet

— egészség, szépség, hatalom, gazdagság — elmúlik, s megmarad az, amire talán legkevesebb gondot fordítottál: lelked, erényeivel, vagy talán inkább bűneivel —- az örök Ítélet számára.

Ennek az örök ítéletnek rettenetes bizonytalanságával szemben hintettünk hamut a fejünkre, jelezve a múlandó dolgokkal szemben kívánatos elfogulatlanságot s a halhatatlansággal szemben köteles komolyságot. Ezzel a magunkbaszállással ismételjük nap- után zsolozsmáinkban a zsoltáros megalázott lelkének siró könyörgését: „Könyörülj rajtam Isten! a Te nagy irgalmasságod szerint; és könyörületed sokasága

9 Luk. X. 42.

szerint töröld el gonoszságomat.1' 2) Ennek a nehéz gondolatnak nyomása alatt menekülünk az élet forgatagából a Kálvária kegyelmes magányába s megcsendül ajkunkon a fájdalmas és mégis annyi vigasztalást szerző dal: „A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek." Ebben a megdöbbentő tényben, hogy mindent elvesztünk, mit a földön szerettünk, lássuk magyarázatát az anyaszentegyház böjti parancsának, mellyel tanít és szoktat engedelmes lélekkel lemondani arról, amit kívánunk, hogy megnyerjük azt, amire mindenek fölött rászorulunk: megtisztult és legyőzött lélek által az örök életet. Mert miként Izaiás próféta mondja: „Miért böjtölünk, ha Te nem tekinted azt? miért alázzuk meg magunkat, ha Te nem figyelsz rá?"3) — minden böjtünknek, egész lemondásunknak, bármily önsanyargatásunknak csak úgy van értelme, ha azzal Isten arcát fordítjuk megtisztult lelkünk felé. „Tiszta szivet teremts bennem Isten és az igaz lelket ujitsd meg belső részeimben,“4 5) — a bűnbánati zsoltár ez csengő könyörgése a mi nagyböjtünk állandón visszatérő éneke.

Nagyon jól tudjátok Krisztusban Szeretett Híveim, hogy az Anyaszentegyház a régi nagybőjti fegyelmet újabb időben már annyira enyhítette, hogy annak szigorúságából alig maradt meg valami. Valójában már inkább a jóra való törekvésnek jele lett a böjt, mintsem terhes törvény, mely sanyargató rendelkezéseivel Isten büntető hatalmát idézi emlékezetünkbe. Aki a mai enyhített böjti parancsnak sem kész megfelelni, annak Istenhez s az Ö szent Egyházához való ragaszkodása üres szónál nem egyéb, s rá ugyancsak állanak az Apostol szavai: „A magokét keresik, nem ami Jézus Krisztusé,"70) azzal a különbséggel, hogy amikor kizárólag magukra gondolnak, önmagukban is azt látják csak, ami legkevesebbet ér: falánkságukat, torkosságukat. Az önző lélek sorsa, hogy magán kívül minden mást megvetve, végül önmagát is lealázza.

2) L. zs- 1.

3) íz. LVIII. 3.

4) L. zs. 12.

5) Fii. 11. 21.