Pásztortűz, 1926 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1926-10-07 / 2. szám
4-ik oldal. PÁSZTORTÜZ 192ö Oktober 7. Október 6. Gyász vaa a szivünkön, a ruhánk is gyászos ; — szép Magyarországon akár hova lépünk, sárguló avarral borított sírokból ezeréves múltúnk, letűnt dicsőségünk sóhajtása hall ik. Századok elmúlnak, századok ujuinak. Bus, fekete felhők tornyulnak egünkön. Keserű pohárnak vége soha sem lesz? Arcunk barázdája nem simul ki tőobá? Vidám kacagások nem űzik el soha borúját gondokical terhelt homlokunknak? Minden nap egy emlék-dicsőséggel írva, vagy sürü fátyollal, könnyes koszorúval ko« szoruzott — fájó ! Mégis visszanézünk! Jól esik a múltnak viharzását iátni; jói esik — kebleket dagasztó dicsőség fényében fürödni, vagy könnyet hullatni — fájdalmaink árján hullatott könyaknek néma tengerébe. Virágot szedünk ma : Arad Golgotája : a szent sir — jaj — kopár, virágtaian, árva; kőnytelea fajtáján fekete fítyolt sem lenget a suhanó, bus alkonyi szellő. Virágot szedünk ma vérrel megáztatott, bus, magyar mezőkön, sárguló avaron halódó virágot; s ráhuüatott könyből forró imádság lesz hősök nyugalmáért viruló jövőnként sorsunkat intéző mi jó Istenünkhöz. Uram adj nyugalmat porladó sziveknek, tomboló tusákon, véres harc mezőkön eihulit vitézeknek. Mártírok kínjain szentté iett hőseink uj nap ragyogásán, reánk ha lenéznek, hadd lássák boldogan árva magyar néped imádságos szivü hü fiákká lenni. Kun Sándor. Testvér! Szólanék hozzád! Anyagi kérdések, gazdasági ügyek ! . . . Református Jóléti és Gazdasági Társulat! Ugy-e nehéz szavak, „kemény beszédek“? Hiszen e kemény időkben a „lélek" ügye, baja, dolga is elég! Nem birunk vele. Az Isten igéjével, az Evangelium hü sáfárságá- val tusakodunk a paizsos világgal szemben. És a lelkek nem engednek. És az eresztékek recsegnek, ropognak. És ama „lelki ház" regény épitőie gyámolt veteget a törött szelemen alá. És az „Isten földje" borús orcáju szegény „mivese“ uj. éles vasat tesz az ekére és „reménység alatt" „szánt uj ugart és vet uj vetéstTestvér! Ugy-e ez a belmissió? Ugy-e érted? És ugy-e Testvérem ott a kéklő hegvek alján a »te lelkedet is hasogatja az éles tör", hogy miért ilyen örökös a go Tód és ilyen nehéz a kereszted ott a végek.a? Hiszen atyáid is hivek voltak. És te is hiv’ a halálig! Láttam törött kis tornyod alján, amint rád köszöntöttem ott az Erdőháton, a Szanos, a Túr, a Batár, Tisza mellett, hazug sövényinéi ellopott hazánknak, — láttam Testvér, hogy a homlokod borúja: „bizonyságok fellege" és remegtem amikor elhagyott, árva gondokba öltözv-, keserű szavak hamuja aló! is fö'csapott a szivedből, szemedből a oróféták tüze . .. Testvéri Baj van itt sok! És sok mulasztás! Öt ne bántson a szó! És ne érjen téged belőle a vád! Te vigyáztál! Óh sokkal többre, mint mi, kik nem tudtuk errefelé : mi az a határ és mi az: védeni a hitet is, magyar voltad’ is! De ugy e Testvér, nincsen semmi sem ami elveszett örökre? Hiszen ti ott atyáitokban átéltétek, hiszen a ti atyáitok homlokára hullott vérezve mikor „nagymajtényi síkon letörött a zászló" és a ti szive+ek szakadt igazán vérző darabokra, mikor Rákóczi mezőin, örökéin lett kaján úrrá a toorongvos cseiák! Ugye még lesz fényesség az orcáitokon és elvezettek a sövényeken túlra, ahol reánk várnak a hallgatag erdőkön száz évek óta hallgató tárogató sipok robogó riadói s örök kurucok, rabbá lett magyarok várnak piros hajnalra, Isten napjára?!. .. * * * Testvér! Nem vagyunk mi lelkészek! Látod a „prédikátor"-bin is van egy tónus a „bizonyságtevő"-bő!. „Lelkész", „Pásztor!" Húzzad csak alá gondo'atban! Mestered is igv tett bizonyságot magáról: „Én vagyok ama jó Pásztor* és „a juhoknak ama nagy Pásztora" . .. s nem ama nagy Juhász Mert „juhász" és adanalogiam: a „lelkész", foglalkozásbeli (mesterségbeli) megjelölések csupán. A „Pásztor" az ökőnom’a fogalma és azt is jelenti, hogy az így megjelölt benső életközösségben. a „mesterség" és a „béres", az „alkalmnzatt" alacsony szintje feletti tlhiva- tást hordoz magában. A „pásztor“ fogalma inolicUe magában foglalja az örökös gond, örökös vigydzás és szolgálat s a mindenre kiterjedő, a nvái egész életét magába foglaló elhivásbeii munka prófétai vonásait. „Lelkész" volt Áron, a csa'ádia és a leviták! „Pásztor": Illés, Elizeus és a zordm, egyedülálló: János, a keresztelő. Testvérem! Én úgy érzem, hogy mi belőlünk vagy inkább: a munkánkból, e pásztori vonások eihalványodva világoltak, sugárzottak a világba utóbb. Mikor reánk és „nyájainkra" rátört ama „pusztító utálatosság" : az anyagias, leiket és Istent megtagadó őrültség s a vár, tűz itáletes örvényeit megnyitotta, a lelki veszteségek, pusztulások rettentései között csak a lelket láttuk és arra vigyáztunk. Pedig az élet: a test és a lélek két dimenziója közötti egysá®. És a nyáj: emberek, nem lelkek csupán. És a pásztor kell, hogy az emberek pásztora legyen, S ha koatrover-
