Dénesi Tamás: Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején I. - Studia ex Archivo Sancti Martini edita I. (Pannonhalma, 2017)
Vörös Géza: Bencés nővérek a diktatúrában. A Szent Benedek Leányai Társasága és a politikai rendőrség módszerei
BENCÉS NŐVÉREK A DIKTATÚRÁBAN 181 közbiztonsági” okokra hivatkozva több mint kétezer szerzetesnővér és férfiszerzetest kényszerítettek rendházuk elhagyására.9 Bár a Magyar Katoli kus Egyház 1950. augusztus 30-án aláírta az állammal azt a megállapodást, amely rendezte viszonyukat, az 1950. szeptember 7-én kihirdetett 34. számú törvényerejű rendelet négy kivételével a magyarországi szerzetesrendek működési engedélyének a megszüntetéséről szólt.10 A női rendek közül a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek, a férfi rendek közül a bencések, a ferencesek és a piaristák működési engedélyét hagyták meg. A működési engedélyét elvesztő 20 férfi és 43 női szerzetesrend összesen több mint 11500 tagjának három hónapot adtak rendházaik elhagyására. 11 Megélhetésüket kisebb részben az egyházmegyékben végzett lelkipásztori munka jelentette, azonban többségük valamilyen polgári állásban volt kénytelen elhelyezkedni. Jó néhányan kiléptek a rendjükből, sokan az emigrációt választották, mások pedig ellenállva a kommunista hatalom intézkedéseinek, megtorlásként börtönbe vagy internálótáborba kerültek.12 A feloszla tott rendek ingó és ingatlan vagyona állami tulajdonba került. A végrehajtási utasításnak megfelelően leltározó bizottságokat hoztak létre, amelyek tételesen összeírták e vagyont.13 A beteg és idős, nyugdíjas férfi szerzetesek számára a pannonhalmi főapátságot jelölték ki lakóhelyül, míg az apácákat különböző egyházi intézményekben helyezték el.14 A működési engedélyük től megfosztott szerzetesrendi közösségek ezt követően csak illegális formában folytathatták egyházi tevékenységüket, amelyet igyekeztek a lehető legjobban elrejteni a pártállam kutató szemei elől. A szerzetesek a túlélést is kockáztatva, megpróbálták fogadalmukat és rendi kereteiket megtartani. Kis közösségekben működtek tovább; az egyes csoportok a kijelölt elöljárókon keresztül kapcsolatot tartva tevékenykedtek a pasztoráció, a hitoktatás, és a rendi utánpótlás képzése stb. területén. 15 9 Balogh Margit – Gergely Jenő: Egyházak az újkori Magyarországon 1790–1992. Kronoló gia. Bp. 1993. 291–292.; Bánkuti G.: Jezsuiták a diktatúrában i. m. 38–40. 10 Balogh M. – Gergely J.: Állam, egyházak, vallásgyakorlás i. m. II. 947–948. 11 Gergely Jenő – Kardos József – Rottler Ferenc: Az egyházak Magyarországon. Bp. 1997. 220. 12 Balogh M.: Egyházak a szovjet rendszerben i. m. 398., Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk! Egyházüldözés 1945–1990 és az ügynökkérdés. Bp. 2005. 84. 13 Köbel Sz.: „Oszd meg és uralkodj!” i. m. 50–51. 14 Balogh M.: Egyházak a szovjet rendszerben i. m. 398. 1951 -ben sok férfi szerzetes került a Pannonhalmi Főapátság épületében működő Szent Adalbert Szociális Otthonba. Gergely J. – Kardos J. – Rottler F.: Az egyházak Magyarországon i. m. 220. 15 Bánkuti Gábor: Jezsuiták a diktatúrában i. m. 81–82.
