Dr. Murai Éva szerk.: Parasitologia Hungarica 19. (Budapest, 1986)
nyos időegység alatt hány mintát tud elemezni. Ha a szubjektiv hiba lehetőségét szembeállítjuk az állománydiagnózishoz megkövetelt minél nagyobb mintaszám szükségességével, belátható, mennyire nem közömbös, hogy hány vizsgálat történik egy mintából. Laboratóriumunkban nagyszámú rutin bélsárvizsgálatot végzünk, amelynek során kíváncsiak vagyunk a mintákban lévő összes parazitára. Hogy ezt a munkát minél tökéletesebben végezhessük, irodalmi adatok alapján elindulva olyan koprodiagnosztikai eljárást dolgoztam ki, amellyel a bélsárban található oocysták, könnyű és nehéz peték és a féreglárvák egyetlen mikroszkópos vizsgálattal kimutathatók. Ez a technika arra a megfigyelésre épül, hogy az 1380 g/drr-3-nél sűrűbb oldatok felszínén úsznak a legsúlyosabb mételypeték, tehát az összes többi parazitás képlet is. Több szerző alkalmazott nagy sűrűségű flotáló oldatokat mételypeték (1,2) és lárvák lebegtetésére (4), de ezek együttes vizsgálatára ilyen módon nem került sor. Az ismertetésre kerülő módszer növényevő állatok, elsősorban patások bélsármintáinak feldolgozására vált be. MÓDSZER A bélsármintának kb. 5 grammnyi részét 125 /ím lyukbőségű szitaszövetből készült, csőalakú keretszitán keresztülmossuk folyóvíz alatt, egy kiszélesedő végű üvegbot segítségével, és az elfolyó szuszpenziót kúpalakú üvegpohárba fogjuk fel (1. ábra). A pohár tartalmát a szuszpenzió sűrűségétől függően 3-5 percig ülepedni hagyjuk. Ezután határozott mozdulattal kiontjuk a víz legnagyobb részét a pohárból, úgy, hogy a kúp csúcsában összegyűlt üledékből semmi ne ömöljön ki. Tiszta vizet engedünk a pohárba és a pohár szájára helyezzük ugyanazt a szitát, amivel a rostot szűrtük ki a bélsárból. A szitára a bélsárminta másik 5 grammnyi mennyiségét helyezzük, hogy az a vízbe érjen. Ebből a bélsárdarabból a lárvák 2-5, vagy legfeljebb 12 óra alatt kivándorolnak és az üledék felszínére kerülnek. A lárvaizolálási idő végeztével, amely egy éjszakán túl ne tartson, a szitát a rajta lévő bélsárral együtt eltávolítjuk. Az üledéket szélesnyílású pipettával - amelyhez gumiballont csatlakoztathatunk - kiszippantjuk a kúpos pohár aljáról. Centrifugacsőbe töltjük az üledéket. A csőbe 0, 1 %-os metilénkék oldatot mérünk, hogy megfessük a növényi detrituszt. Ezután 2000 fordulat/perc sebességgel centrifugáljuk a mintát, egy percen át, majd a felülúszót leöntjük. A leöntés egyetlen határozott billentéssel történjen. A csőbe ezután flotáló sókeveréket töltünk, és ezzel alaposan összerázzuk az üledéket, ujjunkkal befogva a cső száját. A flotáló oldat 1400 g/dm3 sűrűségű sóoldat, amelyet szobahőmérsékleten telített cink-szulfát oldatból ( d (20oç) : 1470 ' és telített konyhasó oldatból ^20°C) ' ^^) keverünk össze, azok 20:7 arányú elegyítésével. Az összerázott centrifugacsövet a korábban megadott sebességgel, 3 percen át centrifugáljuk. Ekkor az összes parazitás képlet a folyadék felszínén gyűlik össze. A vizsgálatot úgy végezzük, hogy ellapított végű, "talpas" üvegbottal cseppet emelünk le a folyadékfelszínről és azt mikroszkóp tárgylemezre helyezzük. EREDMÉNYEK A vizsgálat során ugyanazokat az oocystákat, petéket és lárvákat észleljük, amelyeket a hagyományos eljárások alkalmával, de mivel a flotáló oldat a nagy sókoncentráció miatt erős ozmotikus szívóerőt gyakorol a benne úszó képletekre, azok egy része vízvesztés miatt alakváltozást szenved. Ez az alakváltozás azonban soha sem olyan nagy, hogy ne lehetne némi gyakorlattal felismerni a képleteket. Az Eimeriaoocysták változatlan állapotban úsznak a sóoldat felszínén, A vastagabb burkú fajok a metilénkéktől általában zöldre, zöldeskékre festődnek, a vékonyburkúak színtelenek maradnak vagy halványkékek lesznek. A Dicrocoelium dendriticum petéjének fala néha behorpad, de általában változást nem mutat.
