Dr. Murai Éva szerk.: Parasitologia Hungarica 14. (Budapest, 1982)

zett maláriaellenes munkásságomért a Budapesti Orvos Egyesület számomra is a MÉSZÁROS Károly jutalomdíjat adományozta. Maláriakutatásaink összefoglalásaképpen és a további teendőket vázoló monográfiánkat (6) 1939-ben JANCSÖ professzor, a korszerű hazai maláriakutatás megalapítójának emlé kére dedikáltuk. Visszatérve az OKI-ban végzett munkánkra, miután a bejelentett friss maláriafertőzések száma évente a 6-8 ezret meghaladta és helyi szűrővizsgálatokkal bizonyítottuk, hogy a bejelentett betegek száma az endemiás területeken a tényleges friss fertőzéseknek csak egy részét teszi ki, azt javasoltuk, hogy a malária megszüntetésére helyi központokat kell létesíteni. Az egészségügyi kormányzat és a helyi törvényhatóságok támogatásával a két erősen fertőzött területen 3-3 malária állomást szerveztünk a Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálatok kereteiben. Az állomások dolga volt a malária vonatkozásában kiképzett orvosok vezetésével a maláriás betegek bejelentésének ellenőrzése, a beteg-felkutatás, a gyógykezelés biztosítása mellett az OKI-val szoros együttműködésben a szunyogtenyésző-helyek pontos földrajzi megállapítása és ezekben a tenyészés megszüntetése: a kisebb, esetleg nagyobb vízgyülemek lecsapolása, ahol ez valamilyen ok folytán nem lehetséges, ott a lárva tenyészési idő alatt a vízfelületeknek párizsizölddel való rendszeres szórása, illetve petróleumos permetezése. Meg kell üjból említenem, hogy a helyi hatóságok, az orvosok, védőnők, de maga a lakosság is a megfelelő ismeretterjesztés és az állandó törődés,helyi ellenőrzéseink hatására is a legmesszebbmenőén segítette ezt a munkát. Ehhez a tevékenységhez szorosan hozzátartozott, hogy 1931 és 1935 között állami kiküldetésben módom volt a ROCKEFELLER Alapítvány által fenntartott Római Malária Intézetben (MISSIROLI, HACKETT, FALLERONI) tíz napot, majd az Alapitvány költségén 5 hetet Olaszországban, Albániában és Jugoszláviában, végül egy hetet Amszterdamban (SCHÜFFNER és SCHWELLENGREBEL mellett) a malária elleni küzdelem szervezeteivel és gyakorlati módszereinek, helyi alkalmazásának tanulmányozásával tölteni . A hazai erőfeszítések eredményeképpen 1941-re a maláriás betegek száma az országban 2 900-re esett le. Sajnos, a második világháborús események miatt az egészségvédelmi szolgálatok és ezekkel együtt a maláriaállomások munkája is mind nehezebbé vált, igy 1943-ban a maláriamegbetegedések száma újból elérte a 8 ezret. 1944-ben már betegbejelentés sem történt. A felszabadulás után a régi keretek felélesztésével MAKARA Gy., majd ZOLTAI N. nagy intenzitással kezdték újra a maláriaellenes küzdelmet. Különösen az 1946-tól a WHO-tói (prof. MISSIROLI) kapott DDT szórások megindításával az anopheles tenyészés elleni munka vált eredményessé. 1950-ben bejelentett maláriás betegek száma 1 000 alá esett, 1954-re tovább csökkenve ez a szám évi 100 alá mérséklődött, 1957-ben már csak 9 beteget jelentettek be, majd a mai napig az évente regisztrált maláriások száma általában 10 alatt van. Miután ezeknek egyenként való ellenőrzése alapján a megbetegedések recidiváknak, részben behurcolt eseteknek bizonyultak, 1957-től kezdve a WHO Magyarországot az ekkor számontartott 26 maláriamentes or szág közé sorolta (7). Ezóta hazánkban a malária elleni védekezés csupán az un. fenntartó szolgálatra (maintenance service) korlátozódik. Autochton, tehát helyi fertőződésből származó malária eset már nincs, évtizedek óta eltűnt Magyarországról ez a népbetegség is. Ennyi tehát az, amit e betegség vonatkozásában országunkról a régmúlt és a ma viszonylatában elmondhatunk. Nem így áll azonban a kérdés a világ viszonylatában! Délkelet-Ázsia, Afrika, Dél-Amerika, sőt kontinensünk keleti részein (Törökország), összesen a mai földgolyón több mint kétmilliárd ember él endemiás területeken. Ha ezek nagyrészén a korszerű védekezés jól érezteti is a hatását, de még ezeken a helyeken, nagy és szomorú állandó fekete foltok vannak, ahol grasszál a malária és egyike ma is a legsúlyosabb népbetegségnek. Két dolog nehezíti meg a mai küzdelmet ez ellen a félelmetes betegség ellen. A parazita oldaláról a hatásos új gyógyszerekkel (chloroquin készítmények) szemben elég gyorsan kifejlődő és terjedő rezisztencia kérdése és a szúnyog oldaláról is hasonló valami. Az emberre is toxikus DDT készítmények betiltása óta forgalomba hozott, különben hatásos, de az emberre veszélytelen insecticidek (Malathion készítmények) ellen az anophelesekben kifejlődő rezisztencia problémája okoz nagy gondot. Ma a maláriaellenes küzdelemnek- egyebek mellett- ez a két legnehezebbnek látszó, megoldásra váró részletkérdése van. De ennek a betegségnek (és általában a betegségeknek) van egy más, alapvető és úgylátszik az említetteknél is nehezebb, nagyobb, már nem közvetlen problémája. Ez a régi maláriológusok szóhasználatának ma is érvényes igazsága: "where is poverty, there is malaria. . ." A mi viszonyaink gyors és radikális javulásában (az iménti szólásmondásra is emlékezve), nem lehet megfeledkezni annak a csodának hatásáról, ami a magunk falusi és általános hygienes viszonyainkban, a malária leküzdésében is jelentkezett. Eltűntek a zsupfedeles házak, ezer búvóhelyei az éhes nőstény