Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-02-05 / 5. szám

A szülő, mikor gyermekét iskolába adja, azt hiszi, hogy többé neki semmi teendője nincs, az iskola tegye a gyermekkel, amit akar, a tanitó pedig — tisztelet a kivételeknek — elvégzi azt a munkát a mit mint tanitónak végeznie kell, a többit bizza a szülei házra, igy azután a család és iskola között a gyermek szépen fej lődik, mint bojtorján az útfélen s az utczai gyerekből, akit pedig egy kis jóakarattal meglehetett volna menteni, lesz idővel egy elzüllött, munkakerülő csavargó, aki később szülőt és tanítót egyaránt kárhoztatni fog. Hogy ez be ne következzék, a gyermek nevelésénél karöltve, egymás jómunkáját támogatva kell eljárniok, különben eredménytelen, meddő marad minden ez irányban tett fáradtságuk. Dehogy a nevelési eljárás egyöntetű lehessen: 1-ör, ismerni kell a szülőnek gyermekét, 2-or ismerni a tanitot, és az általa czélba vett nevelési eljárást és 3-or, ismernie kell a tanitónak növendékeit. A szülők nagy tömege azt hiszi, hogy ama nagy fontosságú és nehéz kötelezettségnek, mely őt gyermekeivel szemben terheli azáltal, ha azok testi szükségleteiről gondoskodik, és annak idején iskolába küldi, hogy otthon ne legyen,— elegett tett; arra, hogy az ő lelki világába igyekeznék bepillantani, hogy a gyermeki lélek vágyait, hajlamait, óhajait, akaraterejét, annak a különböző események behatása alatt fölcsillanó megnyilatkozását figyelemmel kisérné, — még csak nem is gondol. Sok elfogult szüle védelmére kél gyermekének akkor is, amidőn nyilvánvaló lett, hogy tiltott cselekményt követett el. Nem hisz senkinek, önmagának legkevésbbé, előtte minden csak ráfogás, roszakaratu irigység; vagy legföljebb azzal vigasztalja magát, s nyugtatja meg lelki ismeretét, ha ugyan erre egyáltalán szükség van, hogy majd elhagyja, ha érik az esze. Elhagyja, elfogja hagyni te boldog szüle, de majd akkor, amikor az erkölcstelenség legalsó lépcsőjéről a megsemmisülés örvényébe bukott és te akkor kétségbeesetten kulcsolod kezed ősz fejedre s kárhoztatod a sorsot, a miért olyan mostoha volt gyermekedhez, pedig nem a sors, de te voltál mostoha; mert nem ismered őt. Ismernie kell 2-or, a tanitónak a szülőket és viszont. A midőn a gyermek eléri azt a kort, a melyben a napnak nagy részét távol a szülei háztól, az iskola falai között kell töltenie, váljon hány szülőnek jut eszébe, ezt megelőzőleg, megismerni azt az embert, akire e földön legdrágább kincsét: gyermekét bizza ? Bizony bátran állítom, hogy a szülők 90%-a azt sem tudja, hogy mi a neve gyermeke nevelőjének. Egyiknek derogál az, hogy ő, az általa képzelt magas polczról leereszkedjék és megismerje a tanítót, a másik pedig a tanítót látja általa meg nem közelíthető magaslaton. Szerény nézetem szerint itt a tanitónak kell áthidalni azt az űrt, a mely közötte és a szülők közt van. Ha a hegy nem megy Mohamedhez: okvetlen Mohamednek kell elmennie a hegyhez. És itt félre kell tenni minden mellékkörülményt, tegye habozás nélkül azt, a mit kötelessége parancsol. Ismerkedjék meg a szülőkkel, látogassa meg. Ha művelt emberek, ha megismerik őt és látni fogják, hogy közöttük a születés^ esetleg a vagyon, de műveltség tekintetében különbség nincs: okvetlen szívesen látott vendég leend és a többszöri érintkezés következtében bő alkalma nyilik arra,, hogy észleleteit, tapasztalatait, s az általa követendő nevelési eljárásokat a szülőkkel megismertesse, a kik — belátva azoknak czélszerűségét és alkalmazhatóságát — bizonyára készséggel sietnek segítségére. Épen ezt az eljárást kell követnie a kevésbbé művelt szülőknél is, egy kis körültekintő okossággal ezeknél is biztos sikert fog elérni. Végre 3-or nem kevésbbé fontos, hogy a tanitó ismerje növendékeit. Az igazi nevelőnek minden idejét tanítványai között kell tölteni, éber figyelemmel kisérje ugy az iskolában, mint azon kivül azoknak minden mozdulatát, ismerje a czélt, mely felé cselekvéseik irányulnak, ne hagyja figyelmen kivül a legcsekélyebbnek látszó rendellenességet sem; mert, miként a havasokról meginduló hópehely romboló görgeteggé növekszik: épen ugy fognak a gyermeknél is gyarapodni és növekedni a rosz tulajdonságok és tönkre fogják tenni az ő erkölcsi világát. A gyermeknél észrevett legkisebb haladást, annak jó tulajdonságait méltányolja, a magáról megfeledkezőt pedig szeretettel igyekezzék visszavezetni az elhagyott útra. Legyen a gyermek előtt a rend, tisztaság, pontosság és kötelesség teljesítésben példakép: fáradozásait biztos siker fogja koronázni. Téved azonban az, aki azt hiszi, hogy elegendő, ha az iskola jó példát mutat, ez az éremnek csak az egyik oldala, legyen foltnélküli a másik is, legyen a családi tűzhely is a szeretet, bizalom, előzékenység, a rend, tisztaság és mértékletesség tanyája, legyen az istenimádás és honszeretet temploma. Ne lásson, ne halljon ott semmi olyat, ami az ő jó és rosz iránt fogékony lelkén legkisebb foltot is ejtene. Az elmondottakra nézve kérem ugy a szülőket, mint a tanítókat; fogadják azokat olyan jóakarattal, mint a milyen jó szándék vezetett engem a megírásnál és ne feledjék el soha, hogy: „Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész : Róma ledől, s rabigába görbed." Ligáit Mihály. Mucsai levél, Tisztelt sógor! Azt irod, hogy pünköstkor meglátogatsz. No, ha addig nem jösz, akkor nagyot nézhetsz, mert Mucsát máinem fogod Mucsán találni. Mi akkorra Nápolylyá változunk, s te a vasúttól czitrom és narancs-ligetek fölött fogsz Mucsára a Gold tüzes paripáival berobogni. Nehogy pedig azt gondold, hogy én most rébuszokban beszélek, egy kis rövid bevezetés után egyszerűen leírom a történendőket, hogy ti Rátótiak is tanuljatok tőlünk. Van itt Mucsán egy szépészeti bizottság, melynek hogy valaki tagja lehessen, az az illetőre nézve óriási kitüntetés. Hog\

Tne? mikor városunk éppen e bizottság tagjaival szemben a legkövetelőbb! Hogy Persze hogy látott! A szemközti folyosó ajtóban Kállay Józsi barátom alakja tűnt föl, ki első pillanatban csak bámult reám, mint valami jelenségre, de azután oly eget rázó hahotában tört ki, hogy azt hittem mindjárt vége lesz ! Hiába szidtam, hiába könyörögtem, hogy jöjjön segélyemre, nem birt moccanni, csak kaczagott, hogy a könnye is kicsordult belé. Elvégre is magamnak kellett kitápászkodnom a szörnyű kelepcéből s elképzelhető, mily siralmas állapotban ! Göndör fürteim, amelyekről a nők nagy elismeréssel nyilatkoztak, mind arcomba voltak csapzódva, csurron víz voltam, mintha csak a Duna fenekéről húztak volna elő. Szepi barátom végre könyörült rajtam, de szólni még nem birt csak czibált maga után. Kétségbeesve kérdeztem tőle, hogy hová? — Hová, hát hozzám — tagolá nagy nehezen! — Hát itt lakol? — Persze, hogy itt! Erre ni, a jobb oldalon! Föllélegzettem 1 , . . Néhány pillanat múlva a Jóska egyik fesch toalettjében állottam a tükör előtt, nézegetvén magam önelégültséggel. Hej! ha most látna az a hamis kis szőke, bizonyára még jobban visszafordulna, mint akkor! — No kész vagy már? — Végre valahára ! És most engedj, hogy rohanjak hazafelé, mert hidd, hogy még most sem vagyok képes eszmélni s ha engem a történtek után ki nem ráz a harmadnapos hideg, akkor soha! • — Dej'sz abból semmi sem lesz ! — Miből? — Hát hogy haza menj ! — De ugyan mit akarsz még velem? — Bemutatni nővéremnek! — Hogyan ... hát neked nővéred is van ? — De az ám, csak a múltkor hoztam ki a nevelő intézetből ! Elbámultam és kezdtem arra a meggyőződésre jutni, hogy talán álmodom; mivel azonban Jóska semmit sem törődve, tuszkolt egy ajtón befelé, míg ő az inas szólítására kissé visszamaradt . . . A roletták le voltak eresztve, a szobában titkos félhomály dereng ... Az egyik ablaknál az a kis szőke angyal eteti arany halacskáit s megpillantásomkor egy őzike könyedtségével szökdécsel felém . . , Józsi! . . . Kedves bátyám! . . . Körül öleli nyakamat gömbölyű karjával s egy egészséges puszit nyom zavart arczomra. E pillanatban nyitott be Jóska, a helyzet elképzelhető . . . Margitka hol reám, hol bátyjára bámult rémületében s aztán jajveszékelve, kicsi föcske gyanánt repült a másik terembe . . . Hasztalan volt aztán minden kérelem, minden könyörgés, nem bírtuk rávenni, hogy oda hagyja bájos rejtekét . . . ő volt, ő az angyali kis szőke, a kit én oda át képzeltem, mert első izgatottságomban meg se vigyáztam, hogy a portás hová mutatott. Jaj de kedves egy kicsike ! Mondjam még tovább ? Három hét múlva vőlegénye lettem s azóta már sokszor visszalopta azt a hevenyében kapott édes puszit. Ej! de megcibálná a fülem, ha megtudná, hogy igy elárultam ... De most már nem is szólok ám többet egy szót sem, rohanok hozzá, mert ebédre vagyok hozzájuk híva s az embernek mégis csak pontosnak kell lenni, legalább inig — vőlegény ! . . . Lotus.