Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-01-29 / 4. szám - Melléklet

hes magzataival nyújt! A saját lénye szinte eltűnik s belelolvad ezekbe ; ő csak nekik és bennök él. Mint csipog szünet nélkül az ő drága kicsikéivel, hol bivogató, hol dédelgető, hol meg korholó hangon ! Hogy tipeg közöttük s hogy szorgoskodik megállás nélkül körülöttük, folyton szemmel tartva egyenkint és Összesen őket! A mi jó falatot talál, azt a világért maga meg nem enné, hanem felaprítja csőrével » hívó szavára összeszaladó kicsinyeinek, osztja szét. S mily kedves képet mutat a pihenő család ! Az, első,napokban igen hamar elfáradnak a kicsikék s tyuk-anyó leül velük pihenni. Ki a szárnya alá, ki a tollai közé. búvik, egy-égy hős kakaska meg a marná hátára kapaszkodik s onnan csipkedi annak szemét,'taraját, a mit az odaadó szeretettel tür. Ha pedig veszély fenyegeti szerétett .apróságait, akkor kell megnézni ezt- a máskor együgyü és félénk állatot, mint válik hőssé ! Ha Vércse

1 jelenik' meg' a szemhatáron, szivszóroügva, jajgatva és segélyért kiabálva tereli a kis sereget a csűrbe vagy az ól alá védett helyre és ha nem sikerül őket fedél alá hozni, akkor bátran szembe száll a rablóval' felborzolja tollait, vész kiáltásokkal iszonyú lármát csap, mint a nép mondja: csatázik^. csőrével vág, szárnyaival csapkod, lábaival karmol és nem egyszer sikerült is neki a félelmes ragadozót elriasztania. Ha pedig ennék mégis sikerül egyét elragadnia a csirkék közül, akkor az anya zokogva és szívszaggató hangon siránkozva szalad a rabló után mindaddig a mig csak látja s csak nagy sokára csendesül lé. Egy ízben két kotlóst egy nyesttel láttak viaskodni s ez a kegyetlen és • 'vérengző ragadozó megölte ugyan a 'két kotlóst, de a küzdelemben elvesztette mint a két szemét : kikaparták neki. Oh; nincs az állati és az emberi színnek érzelme, mely az anyai szerétettel mélységre és érőre vetekedhetnék ! ' Meggondolás nélkül száll szembe az anyai szív minden vészélylyel. A legkisebb és á leggyengébb állat is elfeledi a félelmet és erőtlen voltát, lm drága magzatait kell megvédem. Hányszor hallunk arról, hogy a kasza pengéje ketté szelte a fészkén ülő fürjet! Á szegény kis fürj bizonyosan hallotta a kaszás közeledtét, hisz máskor oly óvatos és fürge, de most nem hagyja ott tojásait és életét veszti. Talán Önök közül .is,, m. tisztelt hallgatóim, megtörtént már valakivel, hogy az erdőben sétálgatva egyszer csak egy szárnyaszegett, gyámoltalan madár kerül elénk, a mely sírva-ríva, szárnyait lógatva sántikál ide oda előttünk. Utána megyünk, hogy fölvegyük, de ő nagy nehezen tovább vonszolja magát s aztán mégiut mintegy egészen kimerülve egy helyben ülve marad. Azt hisszük, csak föl kell vennünk és mikor utánna nyulunk, megint tovább vergődik. Ezt igy folytatja velünk egy darabig, azután egyszerre . — a szánalmas, béna alak — szárnyra knp s vidám lármával, hatalmas ivben elszáll s faképnél hagy bennünket. Nem volt ennek a madár nak semmi baja, csak közel találtunk járni a kis fiókákkal tele fészkéhez és pompás fortélylyal el akart csali, bennünket arról a tájékról, a mi legtöbbször sikerül is neki. A feltőanyai sze retet sugalta neki ezt a fortélyt. Nem ritka az az eset, hogy a kutya, ha kis kölykei közül egyet elvesznek elajándékozás végett, a következő éjjelen a többit elhordja a háztól és elrejti; egyik ilyen alkalommal a kicsinyeket az 1000 lépésnyire levő erdőnek egy növényektől eltakart szakadékában találták meg. — Mindenkit meghatott az a macska is, a mely a tőle elvett és a szomszédfalubeli rokonnak ajándékozott kis cziczáját 3 héten keresztül naponkint meglátogatta a szomszéd faluban, megszoptatta, megmosdatta, játszott vele. — Egy borjas tehén pedig, melyet a franczianémet háborúban az ellenséges katonák erőszakkal elhurczoltak, négy nap múlva visszatért, lesoványodva, vérző sebekkel, elcsigázva s ekkor is futva jött az udvarra és egyenesen rohant az istállóba, hol kis borjúját a gyengéd anyai szeretetnek számtalan jelével halmozta el. Tehát a zordon hadfiak kemény kezei közül, a sok szurony és puska ezer veszélye között is, talált az anyai szív utat és módot arra, hogy egyetlen kincsét még egyszer megtalálhassa. — S mit szóljunk a következő esethez: egy anyaló csikóján nehéz operácziót végeztek az istálló melletti udvaron ; a csikó panaszos nyöszörgésére a remegő anya addig forgolódott, mig kilátott az ablakon éppen az operáczió pillanatában. E pillanat oly hatással volt reá, hogy egyszerre holtan rogyott össze s a bonczolásnál kiderült, hogy a nagy szivere repedt meg ! Az anyai, szeretetben legelői járnak a majmok. A „majom-szeretet" közközkeletü kifejezés a túlzott és határtalan szeretetre. A vadászok meghatóbbnál meghatóbb jeleneteket beszélnek erről, melyek mind megegyeznek abban, hogy a majomanya habozás nélkül áldozza föl életét keblén csüngő fiáért. Valósággal a saját testével fogja föl a gyilkos golyót és végső halál vergődésében is, életerejének utolsó sziporkáját arra használja föl, hogy fiát egy biztos ágra elhelyezze s csak azután zuhan le a vadász lábaihoz, kik közül nem egy megfogadta e jelenet hatása alatt, hogy majom-anyára többé nem lő. De bármelyik állatot nézzük is, mindegyik életében az anyai szeretet számtalan szép példáit fogjuk megtalálni, akis rovartól föl az elefántig. A hideg béka is dühösen ugrik neki a botunknak, ha azzal a tó szilién úszkáló békatojásokat akarjuk a szárazra húzni. S ha egy hangyabolyt tárunk szét, a kis hangya nem a saját életét menti, hanem mindegyik egy hangyabábot kap föl és azt viszi biztos helyre. A gyermekéért a lángokba rohanó anya tehát nem egyedül áll a természetben, hanem csak egy példája az állatvilágban milliószor és milliószor ismétlődő eseteknek. De térjünk át a szeretet egy másik nemére. Ki hallgatta már enyhe, holdvilágos májusi éjjelen a fülemi'e csattogását ? Nincsen forma még, melylyel a szerelemnek minden gondolatát és érzelmét, gyönyörűségét és fájdalmát, vágyát és panaszát ki lehetne fejezni úgy, a mint ezek kifejezésre jutnak a a fülemilie dalában ! A téli tartózkodási helyről való megérkezésük után a még maganyos him éjjel-nappal csaknem folyton csatfog, — kétségtelenül szért, hogy az átvonuló nöcákék közül egynek szivét megnyerje magának ; régibb párok azonnal fölkeresik tavalyi fészküket; az uj párok pedig a fészekrakáshoz, életük legboldogabb szakához fognak. S a közben, mig a tojók a fészek építésével foglalatoskodnak, legkitartóbb és legtüzesebb a hímek éneke. Bűvös hangjuk csodaszerü teljességével és bájával megtöltik az éjet, melynek néma csendjében az egész természet őket látszik hallgatni. Dallamuk majd méla, vontatott mély hangokból áll, majd lassan lassan emelkedve, a viharzó szenvedélyek fergetegében bámulatos magasságra emelkedik, a midőn az epedő vágy tüzében valódi érczhangok ömlenek ki a kicsi torokbői ! S mindez miért, mi czélból ? Hogy kifejezze a kis énekes szivének örömmámorát és szerelmi boldogságát; hogy