Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-10-15 / 43. szám

talmasakat üt, hogy a lapda ott jár valahol a menyország tájékán, a kifutók pedig oly gyorsan szedik vastag ikráju lábukat, hogy a szélvész szégyenkezve járhatna csak a nyomukban. Amott egy csapat képezdei növendék mélyed bele egészen a „kótya"-játékba; kedves, élénk magyar játék, mely sok ügyességet, lélekjelenlétet kiván. Megint másutt kis diákok a „kör-rótá"-ban nagyokat sóznak egymás hátára, csakúgy puffan. Itt a footballt rugdalják, ott a füles lapdát hajítják, stb. stb. Közbeközbe egy-egy fiatalabb tanár alakja is föltűnik a játszók között, kiknek hátára a rendesnél is jobb izűeket sóznak szerető növendékeik! Olyan az a tér, mint egy hangyaboly. Van itt vagy ' 400 diák és ez mind mozog, kiabál gyorsabban lélekzik, örül, küzd, versenyez, s igy izmaik vastagodnak, tüdejük tágul, szivük erősödik, idegrendszerük erőt gyűjt, szellemük fölfrissül és jellemük , aczélosodik. '••<< ; E kaleidoszkopszerü képnek pedig legszebb keretét megadja a sétáló és néző publikum. A teret körülvevő árnyas fasorok alatt szép sétautak vannak fenntartva. Az öregek kedvteléssel nézik az ifjúság vidám játékát, lelkükben felelevenedik saját fiatal koruk s a kellemes emlékektől szinte maguk is megifjuhodnak. Az apák keble pedig büszkeséggel és reménységgel telik meg, látván fiaik piroö arczáit, lelkes szemeit, duzzadó izmait, tetterőre valló virgoncz mozdulatait. Hazatérvén pedig, a diákság pihent idegrendszerrel, friss lélekkel félannyi idő alatt kétszer annyit tud tanulni és legalább nem kénytelen azt a keserű panaszt tenni, melyet Arany János oly szomorúan fejezett ki, hogy: u „Az ifjúság szép kertjébe Vaskorláton nézett át," S a kép, melyet most leirtani, mindennap ismétlődik, sőt szerdán és szombaton egész délután tart a vidám élet a játéktéren. — Vasárnapokon délután pedig mesterlegények és parasztlegények kergetik ott a lapdát, mint a hogy ez a régi időkben volt. # Igaz, az élet nehéz küzdelmeiben sok ismeretre, sok tudásra van szükségünk, de mindezeknél százszor inkább szükségünk van egy dologra: erfis idegrendszerre, energiára. Ez pedig csak az egészséges, erős testi szervezetben van meg. Ma valósággal tömjük az ifjúságot tudománynyal s — szégyenünkre — odáig juttattuk őket, hogy elfelejtettek játszani ; de nem is züllött el még soha annyi existenczia, nem is volt még soha annyi megőrülés és annyi öngyilkosság, mint mostanában van. Itt többé nemcsak paedagogiai kérdésről van szó, hanem szociálpolitikai kérdésről is ! A kik elolvasták Tóth Pál urnák e lap mult és mai tárczájában megjelent szép czikkét, még jobban látni fogják ez állitásom igaz voltát. Nevelésünk teljesen egyoldalú; a testi nevelés egészen el van hanyagolva. Németországban már régen eljutottak erre és ott, ha uj iskolát alapitanak, először is egy hatalmas játékteret mérnek ki neki. Olyan várost, mint Pápa, melynek annyi iskolája van, ott el sem tudnak képzelni játéktér nélkül. Nálunk a közoktatásügyi kormány most kezdi meginditani a mozgalmat a városoknál ez irányban. Pápa város magisztrátusa örök dicsőséget szerezne a városnak és önmagának, ha Pápát tenné meg elsőül a játéktér létesítésében a vidéki városok között! Vajha mielőbb valóra válnék ama szép látomásom! Amberg Jtfzsef*. KARCZOLAT. Egy oroszlánbőrbe bujt szamár története. Egy tréfás kedvű olvasóink, ugy látszik nagy humoros hangulatában kedélyes hirt küldött be hozzánk, amely szerint „egy nyomorék szamár kinjában egy haldokló oroszlán bőrébe tévedt és néhány társa ott is reá ismert s vesztett párját siratta". Igy szólt a gyászhangu hir, amely fölöttgondolkodtunk sokáig, hogy mi is akarna ez lenni, amikor hirtelen eszünkbe jutott egy mese, amely hasonlóképpen egy haldokló oroszlán sorsát beszélte és siratta el, s amelynek a végével nagyon szépen találkozik a föntebbi hir, mint gyászos finálé. A mese az: hogy volt egyszer egy oroszlán, aki tulaj donképen származására nézve szamár volt. S nem tudjuk: talmi oroszlánnak tartsuk-e vagy talmi szamárnak? Mert szamár is vala s oroszlán is vala. Valóságban: tapsi fülek birtokosa volt, de látszatra rémséges állatkirály. Ugy történt a dolog. Egyszer a szamarat gazdája földje mellé kipányvázta. A csacsinak a nyűg sehogysem tetszett, elkeseredett erővel elszakította a pányvát s mivel a kdajclonjog szentségéről dunsztja sem lehetett (hisz' azért nagy fülü), bevette magát az idegen kukoricza földekbe s ott, idegen vagyonban lakmározott, a mig csak a föld gazdája észre nem vette s kiverte határából rettenetes ütlegekkel. A csacsi orditott, a gazdája hozzá szaladt, s mikor megtudta, hogy miért iá-zza tele a tájékot, ő is ráadásul megdorongolta. Azonban nem ért ezen vastag leczke semmit sem. A vériben volt a „Keresd a másét" theoria. Ismét csak idegen mezőkre, rétekre kalandozott el, sőt néha-néha az elkerített sövénnyel, kerítéssel elzárt gazdaságokba is betört. Végre is gazdája, minthogy a kárt neki kellett megfizetnie s már tiz füles árát vasalták be rajta, mérgében a kamrába csukta házi állatát, hogy éhhalállal ölje meg a gonosz férget. Néhány napig csak kibirta az állat az éhséget, a büntetést, de aztán kérőre fogta a dolgot s rimánkodott urának : Eressz el szabadon, jó gazdám, nem jövök többé vissza hozzád, nem leszek károdra; ládd a vérem hajt e gazságra; ez a vér 4 hibás, nem én. Ne ölj meg, ereszsz el, őrökre kifutok határodból, soha sem látsz többé engem. A gazda megkönyörült s futni engedte a tolvaj állatot. A tapsi elindult tehát s halad-halad, búsan egymagában a széles országúton. Az útjában folyton a fölött törte fejét: mittévő legyen most? Társai kinevetik s vigyorogva gúnyolják iá-val, a községek s városok lelkiismeretes vezetői lebunkózzák, hogy ingyen ne éljen, vagy nehéz igát raknak rá, hogy legalább megérdemelje azt, amit megeszik. Pedig ettől félt leginkább. Röstelte a nagy dolgot. Hát, amint igy lépegett koczogva, egyszerre csak egy község elé érkezik, amelyet óriási csendje szinte ijesztővé tett. Soha ilyen rémséges halotti csendet még nem tapasztalt egy községben sem. Talán meghaltak itt az emberek? Vagy némák mind? „0, bár mind némák volnának — igy szól magában, — legalább én lennék itt az úr; ez éppen nekem való volnál" Gondolataiból egyszerre egy kiáltás zökkenti ki: Merre mégy szamár ? Van-e valami czélod, hó? A nagy füleimet az orrom után viszem — válaszol ez — s czélom: találni egy türelmes népet, amely hibáimat elnézi s kirúgásaimért s kegyetlen orditozásomért nem üldöz, eltart halálomig. Ugye, jó ember, nincs ily város vagy falu ezen a becsületes földtekén ? Hisz azt én magam is kinevetném. Oh, dehogy is nincs — viszonoz az előbbi hang tulajdonosa — van ám, még pedig itt e falu, amelybe már beakartad tenni a lábadat. S a mi fő, neked nagy szerenhséd lesz közöttünk. Hisz éppen olyant vártunk-lestünk, mint te vagy. Erre már néz a tapsi nagyot. Hát ő is ér valamit? S e gondolattal önérzete is visszatér keblébe'füleit égnek meredeztetve elkiáltja az őseitől örökölt két magánhangzót. Csak úgy reszketett bele a hangba a levegő; a falu ebei iszonyú vonítással feleltek rá, s az emberek, 0I1 azok az emberek, félve húzódtak meg csendes lakásaikban. — Szép, erős, értékes hangod van fii-*les, — szólal meg ámultságából fölocsudva a megijedt falusi előljáró. Mert hát az volt, az igazat megvallva. — Nagy érték fekszik hangodban : TmM vele ijeszteni, rémítgetni, ami elsőrangú vdolog,. s esetleg még bolonditani is. S azoiíkivíU;" 'lóint látom, te összevissza vert, kiéheztetett bűnös négylábú vagy, szóval: becstelen, amelynek szabad rúgni, lármázni bármit is bárkire a nélkül, hogy a tisztességes, becsületes ember hozzá férhetne, vagy elégtételt vehetne rajta. Kitűnő állat vagy, édes jószágom 1 Téged az ég küldött nekünk! Te legyőzhetetlen úrrá teszesz engem és társaimat s én téged jó módba helyezlek. — Jer, — jer a faluba ! — De hátha megismernek s az Önérzetes polgárok kivernek veled, vagy veletek