Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-06-18 / 26. szám

Ez eset után nem fogja magát vigasztalni a város azzal, hogy hadd bukjanak egyesek, csak a jövedelem szaporodjék. Először az ilyen megvigasztalást megkeseríti a tudat, hogy inhumanusan tettünk tönkre egyeseket; másodszor : a jövedelem nem is lesz olyan nagy fokú. Részint a becsempészet, részint a becsempészés nélkül vidéken olcsóbban beszerezhető jó minőségű árúk grassálnak majd Pápa egész környékén, s mivel a vidék e czikkekben messze fogja kerülni városunkat, sőt még lakósaink is az olcsóbbat fogják ott keresni, ahol találják: nemcsak a vidéki, hanem a helyi consUm is alaposan alább száll. Ugy fog városunk anyagi érdeke járni, mint az egyszeri falánk eb, a melyik egy sajttal szájában úszott a folyócskán keresztül s mikor meglátta konczának képmását a vizben, utánna kapott mohón, de szerencsétlenségére a magáét is beleejtette a vizbe, -hoppon maradt. Még pedig ugyancsak hoppon marad, minthogy a nagyobb ellenőrzés szempontjából uj felvigyázói kiadásokra is fedezet kell. Vagyis : több lesz a kiadás, kevesebb a bevétel. Ez uraim, nem gescheft! Azért is tehát méltán ütközhettünk meg a nevezett városi közgyűlés határozatán, amely a fogyasztási pótadó maximumát megszavazta és sietett mindjárt a Szabályrendelet kaptafájára húzni. Legalább várták volna be az ezen jövedelemről szóló végleszámolást s akkor döntöttek volna benne. Hátha — és tudjuk, úgy is lett volna — akkor nem kellett volna a maximumot kivetni. Hiszen e téren a jövedelmünk annyi volt, hogy egy krajczár pótadóra szükségünk nincs. Most pedig, hogy kivetik az új adót, feltéve, liogy reményök szerint üt be, — habár mi ezt nem hisszük, — akkor az a nagy fölösleg-beszedés mire való volt ? Hát azért élünk, hogy a mit eszünk és iszunk egészségünk föntartásáért, — halomra gyüjtsük a városnak, vagy nem tudom kinek a pénzt ? Bár e kedvező sikerről eleve lemondottunk, mégis azt kell hinnünk, hogy a város atyáit ez idea lelkesítette az uj adó készséges megszavazásánál. S ez idea szerencsétlenségét fokozta még inkább az, hogy az elárusítókra vetették ki. Mintha ők tehetnének róla, hogv a ' i város egy jövedelmi forrását, amelyet eddig is ők tartottak fenn, -— elvették. Ők ezért nem hibásak, — hát akkor mért kell mégis bünhődniök oly nagy pótadó perczenttel? Azért, mert eddig hűségesen tettek eleget kötelezettségeiknek, amiből kifolyólag a város egyéb szükségletei is födözetet nyertek? Vagy azért, mert tétlenül tűrték, hogy a képviselőtestületbe közülök a virilistákon kivül jóformán senki sem jutott be, aki fölvilágosítást nyújthatna alkalomadtán ily ügyben a közgyűlésnek ? Oh, ez nagy méltánytalanság ! Ha a fogyasztási adójövedelemből — az elárusítók közvetlen hibája nélkül — hiánya van a városnak, ne csupán ez egy osztályt sújtsák érte, hanem vessenek ki általános pótadót. Ez igazságos és méltányos is az illető elárusítókkal és a fogyasztó publikummal szemben. Ami pedig ezen elárusítók azon magatartását illeti, hogy eddig nem gondoskodtak róla, hogy minél többen jussanak be a város vezető férfiai közé, — azt hisszük megtanította ez a legutóbbi eset, hogy a jövő alkalommal mint viseljék magukat. Bizonyos kontingenst be kell vinniök a városi képviselőtestületbe maguk közül, lia a maguk és a város jogos érdekeit megvédeni akarják. Csak ily testület hozhat kifogásnélküli határozatokat. Midőn tehát füszerkereskedőink, korcsmárosaink, vendéglőseink, kávésaink, henteseink és mészárosaink nagyrabecsült gyülekezetének e mozgalmát látjuk, örömmel üdvözöljük lépésöket s kívánunk nekik sikert. Ha már városunk Szombathely példáját nem követhette is, mely az egész fogyasztási adópótlék behozatalát elvetette, — legalább utólagos sérelmi föliratával iparkodjék hibáját jóvá tenni. Legyenek önök, kik e mozgalom részesei, kitartók a jogos küzdelemben s ha esetleg nem is mindent, de legalább valamit elérnek. Áldás kisérje, siker koronázza a „jog, törvény és igazság" jelszava alatt megindult igazságos törekvéseiket! r. 1. Királyi köszönet egy községnek, Még emlékezetében van olvasóinknak Nyirád, Zalamegye községének azon ünnepsége, amelylyel megboldogult Erzsébet királynénk emlékszobrát leleplezték s a megSzóval találkoztam vele s Ő egyelőre végig hallgatott. Mi több: egy teljesen a helyzethez illő párbeszéd fejlődött ki köztünk, melyet azonban lehetetlen prózában visszaadnom. Ő. ... Tehát Ön nem hisz semmit, Nem is harczolna semmiért ? ! Mi lehet az, mi Önnek Egy küzdelmet megér ? ! Én. Elmondanám kisasszony De meg nem tehetem, Ha el nem magyarázom, Hogy mi a szerelem. Az első hó lehullott, Az idő télre jár, A lombtalan erdőben Sétál egy ifjú pár. Hol száraz ajkaival, Oly gúnyosan beszél, Az átálmadott nyárról A valóság — a tél. A szél füttyel kiséri, Majd pusztítva kitör, Az elmúlt perez jeléül. Mely mindent elsöpör. Ott lenn a hegy tövében Egy kis kápolna áll: Lét és nem lét határán A végső szalmaszál. Később elfödi azt is A sürü hóesés, A halál rég beállott, — Ez már a feledés. S a dermesztő hidegben, Hol nem hallatszik más, Csak futó szél danája És varjukárogás .... Még száz halálról nótáz Száz éhező torok, A két ifjú szerelmes Egymásra mosolyog. A rideg pusztán, haragos, Kietlen ég alatt Ok ketten tovább folytatják A régen mult nyarat. 0. Ez az örökös élét, Hol soha nincsen tél ? ! No el akarom hinni, — Bár tudom, hogy mesél. Én. Bizony csak mesét mondtam, — Mely valóság lehet, Ha kegyed is akarja, Ha kegyed is szeret. Oly kietlen az élet „Az idő télre jár", De nekünk fönn van tartva Egy nyári napsugár. Egy külön birodalom, Mely két lakóból áll, Az egyik a királynő, A másik a király. Mely fényt és melegséget Szemed fényétől kap, S birodalmunkban soha Le nem nyugszik a nap. Lávjij Alhort.