Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-04-16 / 16. szám

— Rendőri hirek. Lakatos Csája győri szül. 19 éves kóbor czigánynő f. hó 13-án reggel 7—8 közti időben Báthori Gáborné pápai lakos szatócshoz behatolt s onnan 7 frtot ellopott. Az ügy vádlottal együtt a kir. járásbírósághoz áttétetett. — Hölgyeim! Sok ideig volt alkalmam Bécsben, a legelsőbbrendü divattermekben mint szabásznőnek elsajátítanom mindazt, ami egy csinos, elegáns, Ízléses, divatos ruha kiállításához szükséges. Nemcsak női, hanem gyermek toiletteket is készítek s a legújabb Divat Lapok állván rendelkezésemre, minden e szakba vágó munkát a legutolsó divat szerint állithatok ki. Kész gyermekruhák is nagy választékban vannak. Üzletem Kossuth Lajos u. (Nobel ház.) Tisztelettel Selinkó Józsefné. Irodalom és művészet. Epizódok.*) (Folytatás.) Irta: Makayné Nagy Erzsike. Ősi portára nyitottunk be, melynek udvaráról 3 juhász kutya hangos vonítással rohant felénk, ha a kötelek engedik, melylyel egy hatalmas akáeztörzshöz voltak pányvázva. A biztató hangokra megnyílt az ajtó is s egy éktelen hustömeg törtetett felém nagy lelkendezéssel, lehetett ugy hozzá vetve mondön — 2 mázsa. No gondolám rémülve, ha ez engem megölel, menten kimegy a szuszszom, mely balvégzet ugyan nem állt elő, hanem csontom ropogott alaposan. 1 — Jaj, kedves drága öcsém, aranyos Sándorkám, csakhogy megjöttél, elhiheted hogy már alig vártunk ; no de hogy megnőttél milytm szép kis bajuszod lett, hát még a Flórika! Gyere csak elő édes leányom ! Itt a Sándorka, itt van a kis vőlegényed . . . — Micsoda-a ? vőlegény ? De már erre a szóra ki esett a bot a kezemből, s ugy álltam ott szájtátva, mint egy sült harcsa .. . De hát kinek ? gondolám s mint egy felelet képpen a válasz is ott állt már előttem, egy irtózatos hosszú égi rud, felöltözve divatos ruhába. No ha kövér volt az anyja, ugy látszik a sors arra teremtette a lányát, hogy ellensúlyozza, mert ez meg olyan sovány volt, mint egy szúnyog préselve. No — gondolám, de hátha szép az arcza? Ránézek és Uramfia ? majdnem kővé váltam rémületemben. Ennek a lánynak az arczán egy olyan orr disztelenkedett, mely fölfelé tört s — eget kért hegyén pedig olyan hatalmas szemölcscsel megkoronázva, mint egy tisztességes mogyoró . . . Szinte elrösteltem magam, hogy ugy rá bámultam s tekintetem önkényt a földre irányult, midőn lábait pillanták meg rémült szemeim, nem voltak biz azok piczinyek, megállták helyüket mint egy becsületes vasaló. — Égből cseppent nagynéném, mintha csak sejette volna megrökönyödésem, sietett a vigasztalással, hogy majd meghízik a Flórika, ő is olyan sovány volt, mint egy festett kisértet s ehun ni! most meg már ennyit nyom, annyit nyom . . . szinte röstellem kérem itt bevallani . . . Mikor aztán a vendégszobába értünk, az ajtónyiláson keresztül láttam, hogy az ebédlő asztal pompásan meg van terítve. *) P'elolvastatott a Jókai kör Apr. 3-iki ülésén. Tyhű, gondoltam, itt délután soiré lesz, hátha a szép Margitka is eljön Mucsáról s a megindult tragődia egy szerencsés fordulattal vígjátékká válik . . . Közbe letessékeltek a díványra, mellém a nagynéném, mely oknál fogva csak a sarokban jutott egy kis helyem s kezdett kérdezősködni az anyámról, testvéreimről, rokonaimról, amelyekre nem volt nehéz felelnem, csak egy dolog tűnt fel, hogy az apámat kihagyta. Mikor aztán végig vitorlázott a tekintélyes családfán, ünnepélyes kifejzést öltve arczára, azt mondja nekem hogy: — Kedves Öcsém! Reménylem át gondoltad jól, amit levélben már édes anyáddal régi megegyezés szerint elrendeztünk, hogy t. i. a mai napon Flórikát el fogod jegyezni, annak rendje s módja szerint. És hogy nincs semmi ellenvetésed, mutatja az, hogy pontosan beérkeztél, egyszersmind légátusi funkcziót is teljesítve. Hát jól tetted édes öcsém, elvégre az ideje is itt van, nemsokára elvégzed az iskolákat s okos fiu vagy, hogy nem indulsz a hetyke, mitsem érő külső szépség után, melyből Flórikában is van annyi, amennyi éppen szükséges, hanem megnézed azt is, van-e mit aprítani a tejbe . . . Nohát kedvesem én azt előre tudva elrendeztem mindent, az asztal az eljegyzéshez van megterítve, kevesen leszünk, a tiszteletesék, jegyző uramék és biró koma . . . Mily szerencse, hogy a díványnak karja s háta van, mert különben lefordultam volna a földre, a rémületes felfedezéstől . . . — Dehát talán az apámat is meg kellene kérdeznünk, mondám végső szorongásomban . . . — Micsoda-a? Monda a néni felriadva ... Mit beszélsz te öcsém? Az apádat? Hiszen az meghalt 4 évvel ezelőtt, tán be boroztál a tiszteletes éknél . . . Vagy csak nem ment férhez a rokonom, minden hirem s tudtom nélkül? De i-igen, mondám megrökönyödve, — mostoha apám van ... No iszen, volt is erre nagy riadalom, óbégatás, sápitozás, kiabálás, a néninek különben is igen éles hangja volt, hogy igy igy, meg ugy, az ő hire s tudta nélkül, ilyen eset, olyan eset stb . . . Pedig dehogy is volt nekem mostohám, még a nagyapám is jó erőben volt, nemhogy az apám ne élt volna. 90 esztendőt ért meg nékem mindem ősöm, mi sem akartunk alább engedni. Hanem hát hiába, száz szónak is egy a vége ; mikor a vendégek oda gyűltek, le ültettek biz engem a Flórika mellé, ki a Flórák világában legfeljebb csak „kikirics" lehetne és — megkezdődvén a szertartás, ráhúzták az ujjamra a gyűrűt, én pedig nem voltam se holt se eleven s átkoztam a sorsot s Szabó czimborát, aki engem maga helyett ebbe a szörnyű csávába bele kevert . . . Akkor kezdtem egy kissé ébredni, mikor már a dikcziók is megkezdődtek s biró uram hatalmasan czikornyás beszédét azzal végezte, hogy: „Isten éltesse légátus uramat, daczára az egyháznak daczára a világnak és daczára az emberiségnek" ! . . . Ez öntött egy kis életet belém, mert minden keserűségem mellett is kaczagnom kellett . . . Haj-haj! Mikor a tiszteletesékkel haza mentem, azt sem tudtam, mék világon vagyok . . . sirjak-e vagy nevesek e tragikomédián, a melybe ilyen eg}

7 kettőre bele cseppentem. Szomorúan hajtottam le fejem s önfeledt bámulattal néztem az asztalterítő czifrázatait, ahol is egy meghívó ötlik szemembe. Nézem, hát a mucsai hangversenyre szól, metyen az én kis Margitkám is szerepelni fog. Nosza rajta, nem ís kellett egyéb, felugrottam, mintha villanyütés ért volna, de már ezt megnézem, ha még hetvenhétszer vőlegény leszek is. Aztán uczczu ! Meg se állottam Mucsáig . . . Ottani látogatásom kezdete különben várakozásomon felül sikerült. Mindjárt a hangverseny elején találkoztam Margittal, aki félre ismerhetetlenül örült a viszontlátásnak, bár nem kevéssé szepegett a lámpaláz miatt, mert az első szám a programmban övé volt, ének, zenekisérettel. Én különös protekczió révén az első padban kaptam jó helyet, csak a szomszédaimmal nem voltam kibékülve. Jobbfeléből ugyanis egy 00 év körüli öreg ur, balról, tehát a sziv felé egy harmadvirágzásban levő vén kisasszony. A függöny felgördült s előttünk állt Margit, fehér ruhában még fehérebb arczczal. Megvallom, szepegtem érte, mert láttam, hogy hatalmas drukkja van. El is kezdett valami műdalt, hanem uramfia, egy fél hanggal lejjebb mint kellett volna, hiába verték a zongorát mellette, se látott se hallott az többet, csak fújta a magáét . . . Hát bizony én kezdtem arra a meggyőződésre jutni, hogy a hangjánál csak a szeme hamisabb, midőn oda hajol mellém bájos szomszédnőm, akit legyen szabad őszi rózsának cziineznem, s irigységtől sáppadt arcezal súgja: — Kiállhatatlan teremtés, mindig henczeg a hangjával, pedig nincs neki . . . — Én nem osztom nézetét tisztelt Nagysád, mondám kissé kötekedő hangon, a kisasszony csinosan dalol, aztán meg kérem, fiatalnak, szépnek sokat elnézünk ... Gyilkos pillantást vetett rám, majdnem fölnyársalt árgus szemével . . . Következtek aztán a többi pontok, midőn egy felvonás közben az egyik rendező megérinti a vállam s hiv magával a kulisszák mögé. Ott aztán ahányan voltak, annyian estek rám, hogy igy, hogy ugy, ha Istent ismerek, mentsem ki őket a zavarukból, mert hogy most Dánté olasz költőt mutatnák be egy élő képletben, de a fránya patikárius segéd nagyon felöntött a somlai borból s nem merik felállítani az emelvényre, mert biztos hogyDantéból „ledőlt szobor" lesz... Hogyne segítettem volna rajtuk ? Hiszen deli termetem nagyon alkalmas volt egy költői szobrot személyesíteni, aztán még hozzá Margitka is kért . . . Tehát föl állítottak. A szép fekete selyem tóga festői redőkben hullott le karcsú alakomon s babér koszorúzta fejem büszkén emeltem ég felé, biztos tudatában annak, hogv a „Divina komédiában" én már lehoztam a földre annak bűbájosán szép és borzasztóan rettentő titkait. Hanem óh fátum, mily kévésé élvezhettem a sikert . . . Alig állok fön egymásoderczig, egyszercsak reccs! S én eltűnök a föld sziliéről . . . Hirtelen azt hittem, hogy valamelyik Dante által inzultált ördög kapott el, midőn irtóztató kaczagás harsant fel a nézők sorából . . . Hohó gnndolám, még sem vagyok egész a pokol fenekén ... Hát kérem a dolog ugy történt, hogy az én szoborlényem talapzata egy lisztes hombár volt, melynek gyönge fedele beszakadt alattam s engem elnyelt mélységes sötét