Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-04-02 / 14. szám

ragaszkodást, azok kihaltak belölünk. „Az ember most se jobb, maradt a régi Hajdan nyers bőrben, ma bársonyban Egymást, mint a vadállat marja, tépi, . S mig akkor körme s agyara Volt csupán, melyei másnak ártott: Ma ki ismerné fegyverét, A százrétű cselt s álnokságot?" Ha élnél Te, istennek hűséges szolgája, nagy költő, bizonyára azt mondanád, hogy: az ember ma roszabb, mint volt régen ; mert ma szándékosan cselekszi a bűnt. Az emberi képet viselő tömeg, mely öröm-újjongás között tombolta körül a Megváltó keresztjét, sokkal szerencsésebb, mint a mai ember, ők nem tudták, mit cselekedtek; de a mai ember, aki már a hitnek világában nevekedett, aki kérkedik az ő hitével és aki tudva; sőt előre megállapított tervszerűit halmozza föl bűneit: a legszerencsétlenebb e világon. Te ember ! aki előtt semmi sem szent, aki szennyes kezekkel nyúlsz a legszentebb dolgokhoz, akinek minden gondolata, cselekvése, cselekvési eszközei nemtelenek, aki embertársaid becsületében szeretsz gázolni, akinek minden tette csupa önzés, aki nem törődsz embertársaid jólétével, aki az énért föláldozol mindent, aki, hogy önző czélaidat elérhesd, lábbal tiporsz mindent, a mi utadban áll: emlékezz a keresztyén világ eme nagy ünnepén a Megváltóra, aki meghozta a legnagyobb áldozatot, önmagát áldozta föl érted, aki a halál legrettenetesebbjét szenvedte át, hogy téged az örök kárhozattól megszabadítson. Elmélkedj! Keresd lelkedben az örökszeretetet és ha annak csak egy szikráját is magadban hordozod : hallgass lelkiismereted intő szavára ! Kevés, nagyon kevés ma azoknak száma, akik az egyenes uton járnak ; a mai társadalom egy érdek csoport, a mely előtt a szereteten nyugvó önfeláldozás, önmegtagadás, a közügyekért, embertársaik boldogságáért való nemes küzdelem ismeretlen, nem ezekért; de a saját egyéni érdekeiért küzd az emberek nagy része és ha valaki oly kába, hogy a felszínen úszó strébernek szemébe vágja hitvány ságát : jaj annak, az erkölcsiben elvadult tömeg feszitsdmeget kiált reá és öröm-mámorban úszva ül diadal ünnepet győzelme fölött. Ünnepet ülünk, a halálon vett diadal ünnepét, diadalt aratott a Megváltó legfélelmesebb ellenségünkön. Látjuk ma, a mint sírjának szája megnyílik és abból, dicsőségesen, isteni fénytől körülvéve lép ki istennek ama szentje, ki a mi föltámadásunknak záloga és aki által megmutatta Isten, hogy azt, a mi magasztos, szent és igaz, megölni nem lehet. Az igazság nem vész el, nem hal meg, lánczra verheted, bebörtönözheted, sziklákat gördíthetsz sírjának szájára: az élni fog, letépi lánczát és lehull börtönének zárja, sírjának szája föltárul és él, él; örökké az ige, az eszme nem hal meg soha ! Ünnepet ülünk, a győzelem magasztos ünnepét; de ez az ünnep reánk nézve csak akkor lesz igazán a győzelem ünnepe: ha legyőzzük önmagunkat, ha féken tartjuk szenvedélyeinket, ha önzetlenül, becsülettel, szent lelkesedéssel küzdünk az alatt a zászló alatt, melyre a világ megváltója e szókat irta: szeretet. Ha szeretet van mi bennünk: föltámadunk, föltámadunk dicsőségben ; de ha nincs : rettenetesebb lesz a mi föltámadásunk az örök halál és kárhozat minden kínjainál! IJffúrt Mihály. Téli gondolatok. Elmúlt a szamovárok ideje; az a sok föltüremlő gondolat, mely a theás csészék párolgó illatával együtt termett, alakult, változott, elmúlott, de a már rügyezésnek induló természettel, a ki-kipattanó, nyiló bimbókhoz fűződve meg-megujul. A mai szűkkeblű önzés s kirívó materiálismus korszakában is, megragadja, fölemeli a lelket nem a csinált, kék virágú, hanem az az igazi romantika, melynek jelszava volt: á Dieu mon áme, ma vie au roi, mon coeur au dame, 1' honneur pour moi; még a legszerényebb fiatal leány szivecskéje is édesebben dobban meg, öntudatos női büszkeség szende pirja önti el lelkesülő arczát, majd a lemondás fájdalmas sóhaja, a békétlenitő csalódás hangja száll el félig nyilt ajkáról, midőn olvassa: mint vonultak hajdanában az erőtől duzzadó, szép délczeg ifjak sisakjukon vagy vértjükön szeretett hölgyeik hajfürtjét viselve a nők tisztelete végett dicső viadalba, hol szép úrnők térdet hajtó leventéknek az emelvényről nyújtották le a győzelem diját, vagy fent a vár ormáról gyöngéd kéz lobogtatott feléjük fehér kendőt. Szép e letűnt lovagkor, szépek nemes, rokonszenves vezéreszméi most is, midőn a hajdani romantikus szerelem, már csak ritkán fordul elő s helyette a modern szerelem, a parthie v. nepotizmus vadászat játsza a főszerepet. S ama szép kornak, melyet a puskaporos hordók röpítettek légbe s melynek legszebb s legnemesebb öröksége a nők iránti lovagias udvariasság: agalanteria, asszonyai mint a történelem s a főrangú hölgyek levelei tanúsítják, a legapróbb részletekig Hiszen hiába titkolod! Úgyis tudom Előre már, mi lesz a vég? De hogy ebez Korábban érj, ajánlom agyvelőm'. — Tehát Csak kezd el, és ... . Venczel. Elég I Eredj, parancsolom 1 Biló. Ha igy beszélsz a' más ; így értelek, komám! Hanem magadra vess, ha vége rossz leend, S bolondokat te nélkülem csinálsz. Bilód lm' mossa tőle két kezét. Megyek, futok! (félre) Bolond az ügy! A tátit értesitni kell! (el) Venczel. Hová merültek el szemed sugárai ? Mi az, mit olyan merengve látsz? Helén. A szép Duna, E nagy folyó. Jer, és tekints alá te is. Milyen hatalmas ár, valódi óriás. Ezer vitorla leng ölén, s az árboczok, Akár egy erdő, mely szemünkben áll, inog, Pedig sietve megy tovább. 8 utánna, nézd ! Minő ezüstös a viz ? A hajó, a mint Utat hasit, a két felé nyiló vizből Fehér ruháju hab terem, mely ott tánczol A jármű oldalán, s mikor belé fárad A tánczba, nyomban elmerül; de fönnmaradt Ruhája fodrait kinyújtja most a viz, S az, mint ezüst szalag kiséri messzire A tőle futni vágyó gyors hajót. — Venczel! E szép vidéket látva nem találsz gyönyört ? 8 országod eme legnagyobb folyója már Nem érdekel ? Venczel. Nem ; engemet nem érdekel! Helén. Talán szülötte földeden nagyobbakat Láttál ? Venczel. ' Királyuk ez nekik. De volna bár Két annyi mindenik, s miként a tengeré, Homokja lenne drága kő: mit bánom én! Együtt nem érnek annyit én előttem, mint E két tavacska itt szemöldököd alatt, Melyek kristály tükrén Velencze kék egét Csodálom én ! Helén. Uram, király! . . . . Venczel. Te kis bohó ! Előtted én csupán Venczel vagyok. Se több, Se más. Igen! Ma még barátod, hű csehed, De nem sokára már .... Helén. Ne mondd tovább! Venczel. S miért? Helén. Mivel a trónra ülni szédítő magas, Kivált annak, ki nincs születve rá. Venczel. De lásd, Neked a' könynyü lesz, te arra termettél! Helén. Ugy-e, a hála súgja igy neked, mivel Apám szerezte trónodat ? Venczel. Kitől tudod? Helén. Szivemmel érzem, és agyammal gondolom. Venczel. Ha igy van is: a hála kölcsöntartozás, Melyet leróvni egy király is köteles. Helén. Igaz; de mégis áldozat, s ha vesszük, nem Csekély. Azért ha tán Ígérted azt, adott Szavad alól feloldalak. Miért tegyünk Az érzelemre lánezokat? Miért legyen Szivünk bezárva, mint a börtön, és a vágy Miért maradjon ott fogoly gyanánt ? Ha igy