Munkás Ujság 1. évfolyam, 3-52. sz. (Pápa, 1919)

1919-02-09 / 8. szám

I. évfolyam. Pápa, 1919 február 9. 8. szám. MUNKÁ Politikai lap E=I A pápai és czelldömölki szociáldemokrata pártszervezetek hivatalos lapja Szerkesztőség és kiadóhivatal: Pápa, Kossuth Lajos utca 13. szám. E címre küldendők a lap szellemi, valamint anyagi részét illető küldemények. Kéziratokat nem ad vissza a szerkesztőség. Szerkesztik: TORMA LAJOS és KEREKES JÁNOS Felelős szerkesztő: MOLNÁR ÁRPÁD Kiadja a pápai szociáldemokrata párt. Megjelenik minden szerdán és vasárnap. Előfizetési ár: Egész évre 20 kor., fél évre 10 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Hirdetéseket jutányos áron felvesz a kiadóhivatal. Türelmesek, einézők, szóval könnyelműek voltunk. Tudtuk, hogy a térdrekényszerített reakció nein fog teljes belátással megtörni, tudtuk, hogyha bagolyszemeik megszokják a világosságot — huhogni kezdenek. Mi, a testvériség, egyenlőség, szabadság küzdő harcosai, mi azt hittük azonban, hogy az új szentháromság égisze alatt nem fog akadni olyan elvetemedett gazember, aki nyíltan szembe fog szállani a munkásmilliók igazságos akaratával. Tévedtünk. A sokat jósolt ellenforradalom már felütötte a fejét. Nem Pápán, Székesfehérváron, de ez talán csak a véletlen műve volt. Pápán éppen úgy megtörténhetett volna, mert hiszen itt is huhognak... huhognak. Tehát nem messze az ellenforradalom! Vigyázni kell hát, nehogy a székesfehérvári példa megismétlődhessen. Lépjen fel a kormány minden ilyenfajta kísérletezéssel szemben könyörtelen eréllyel. Robbantsa szét a nyavajgó reakciósokat. Nem arra való a szabadság, hogy annak leple alatt mindent lehessen csinálni. A szabadság érájában ne legyen szabad megmérgezni a gondolkodni nemtudó munkásleikeket. Nem engedjük nehéz munkával kivívott jogainkat a türelmesség és elnézés frázisával veszélyeztetni. — Aki gazember és a dolgozók boldog jövőjét nem akarja megalapozni segíteni, az pusztuljon! Az ilyen nyomorultakra nincs szüksége a demokráciának. A megszokás. A kishitű, a gondolkozni nem szerető vagy nem tudó, de itéletmondásra mindig kész polgárok ajkáról el-ellebben a sóhajtás: — Hej, mégis csak jobb volt a régi rendszer, még ha nem is volt benne annyi polgártárs és elvtárs, de legalább volt benne rend. Azzal aztán nem törődik, hogy mi volt az, amit ő rendnek nevez, hogy a társadalmi bűnök tömege, a közigazgatási és politikai panamák sokasága nem volt rend; hogy a militárizmus dühöngése sem volt az; hogy az adózási rendszerünk igazságtalanságait sem nevezhette annak. Mi volt hát az, amit ő mégis rendnek gondol ? A megszokás. Megszokta azt, hogy azt uralkodó osztályok hatalma folyton pattogtassa a hátán az ostort, hogy azok az apróbb és nagyobb zsarnokoskodások, amik a csendőri brutalitásoktól a kormányhatalmak erőszakoskodosáig századokon át őt sanyargatták, egy pillanatra sem szüneteljenek. Megszokta azt, hogy igazságtalan legyen a választójoga, az adópolitikája, a gazdasági rendszere, hogy a nagybirtok, a tőke őt éppen úgy elnyomja, kizsákmányolja, mint a munkást. Megszokta, hogy ez ellen az elnyomás, kizsákmányolás ellen nem illik védekezni, mert akkor szociálistának, vagyis hazátlan bitangnak mondják vagy legalább is gondolják az embert, pedig ő — úgy érzi, hogy — jó hazafi és abban a tévedésben élt, hogy a hazafiság nem egyéb, mint a meglevő állapotnak bárgyú tűrése. Elég baj az, hogy ennek a szegény országnak annyi időn keresztül ilyen sok jó hazafia volt, akik féltek a megszokott jármokat kivetni a nyakukból, reszkettek a forradalmi eszméktől és ludbőrös lett a hátuk valahányszor a jogot és kenyeret követelő szociálisták szervezett tömege a régi rend oszlopait rázta. Úgy van jól, ahogyan van — gondolták magukban és még a négy és félesztendős világháború rettenetes tanulságait sem tudnák a maguk javára értékesíteni. Félnek az újabb korszaktól, a forradalmi eszmék megvalósításától éppen | úgy, mintha háborút csináló királyok, csatát vesztett hadvezérek, bűnös diplomaták, meggazdagodott hadseregszállítók vagy milliomossá vedlett élelmiszer uzsorások volnának. Miért félnek? Azért, mert az új rend őket is kiemeli a megszokott állapot kereteiből, ahogyan kiemel mindenkit. De hát vesztenek ők valamit? Hiszen ők csak jámbor polgárok, nem hitbizományosok, nem milliárdosok, nem nagybirtokosok, nem óriási vadászterületekkel rendelkező főhercegek, vagy pedig milliókra menő hadisegélyeket élvező uralkodók. Ők csak nyerhetnek és nyernek is. Azonban az új rendtől való félelem még mindig uralkodik a lelkükön és még mindig fölriadnak álmukból arra a tudatra: — Jaj, Istenkém, mi lesz velünk, ha már szociálista miniszterek is vannak a kormányunkban! Ezek megesznek bennünket bizonyosan. Mintha más müveit nemzetek parlamentjében és kormányaiban nem régen volnának szociálista képviselők és szociálista miniszterek. Itt van például Németország, amely a mostani képviselő választásokon a szociálistáknak adott legtöbb mandátumot. Mintha az, hogy az ország kormányzásában szociálisták és demokraták ülnek, nem azt jelentené, hogy megkezdődött az új magyar honfoglalás, amely a nyűgeitől megszabadított Magyarországot visszaadja jogos tulajdonosaiknak: a polgároknak és a munkásoknak. Megszokás volt az is, hogy az ország kormányzásában, úgy a belpolitika, mint a külpolitika intézésében eddig csupa mágnás szerepelt. Megszoktuk, hogy a miniszterek és diplomaták neve után ott szerepeljen a bárói, grófi, hercegi rang. Aki benfentes a dolgokban, az tudja, hogy ez az állapot mennyit, de mennyit ártott nekünk és hogy az ország demokratikus fejlődését mennyire késleltette. Örüljünk azon, hogy a háború és a forradalom elsöpörte, fölégette rossz szokásaink javarészét. , Új időket élünk. Új emberek, új eszmék, új erkölcsök, új formák, új keretek kellenek. Tessék elhinni, ezeket is meg lehet szokni. Sőt megszeretni is, amiben aztán van egy kis különbség. Igaz-e? Horváth elvtárs! Gratulálok magának. Valahogyan máskép, mint a nyárspolgárok szoktak egy magas állásba jutott úrnak gratulálni: irigységtől elsápadva, hajlongva és dörgölődzve. En szívvel-lélekkel gratulálok és büszkén, emelt fővel nyújtom a kezemet, hogy a maga kezét megszorítsam. — Horváth elvtárs, maga egész egyszerű épitőmunkás volt. Tavaly is még — emlékszem —, mikor Győrben meglátogattam, egy egész egyszerű kis egyszobás lakásban