Pápai Lapok. 44. évfolyam, 1917

1917-02-25

Megjelenik minden vasárnap. SzerketztCseg ét kiadóhivatal : iiold' • rg Uvula t>«pir!<*resi<e-ié.Ke, Kö-lé-r nziir. Telefon 112 czám A császár és a drámaíró. Mintha valami kedves Lafontaine mesepéldázat (nme volna ez a sor, amit ide cikkünk fülé írtunk. Oly szépen hangzik, és oly sok mélység van benne. Es ha nem is Lafontaine írta, inégin valóban példázat ós az ember alig akar hinni a szemeinek ós a füleinek. II. Vilmos német császár, mikor egy napra jött Bécsbe, valószínűleg igen fontos és lényeges hadi és politikai ügyek megtárgyalására, maga elé kórette Hans Müller bécsi írót és köszöneiét fejezte ki neki, hogy háború közepette egy nagyszerű drámával ajándékozta meg az irodalmat ós a közönséget. Egy egyszerű kihallgatás, egy előkelő gesztus, és mennyi érték van ebben az előkelő gesztusban A kiéheztetést zászlójára író Anglia, a németeket ócaárló entente ós a saját hordában akadt Amerika most gondolkodhatnak egy darabig azon, vájjon tényleg ki vau-e éheztetve Németország, vájjon a búvárhajó harc proklamálása tényleg utolsó kétségbeesett kiáltása egy hal dokiónak, vájjon tényleg a letörés mái nincs messze. Mi úgy hisszük, Wilson, LToyd George és társai nagyon megvakarhatják a fejüket, amikor arról az intervju ról olvasnak. Hiszen a német császárnak még arra is van ráérő ideje, hogy egyszerű drámaírókat fogadjon, hogy figyelemmel kisérje az irodalmi műveket, sőt, mint a hogy mi magunk ig nagy meglepetéssel olvastuk, e darabok reudezésóben maga is aktive befolyjon, Ha semmi nem tölthetne el bennünket bizalommal, ha tényleg volna valaki, aki pesszimizmussal nézné a háború végét és a további fejleményeit, kell, hogy azt is megnyugtassa ez az eset, ez a császári kihallgatás. Nem tudjuk máskép elképzelni ezt az egész esetet, csak úgy, hogy Vilmos császár, a ki magasabban áll sokkal, mint mi, tehát látóköre is nagyobb, a ki messzebb lát és tud sok mindent, amiről nekünk, és velünk együtt ellenségeinknek sejtelmük sincs, oly nyugodt, oly biztos a háború kedvező kimenetelében, hogy lassanként megteremteni már magának az átmeneFelolfii sierkeasii É* la; TTILAJD< * GOLDBEItG GYULA et a békés időkhöz, amelyekben ismt ehet művészettel, irodalommal és egyé nost elhanyagolt dolgokkal fogialkozn /ilmos császárnak már nem lehetne íagy gondjai, töprengéses pillanatai íáború kimeuetele, a végleges győzeler niatt, hi tud időt szakítani magána irra, hogy drámákkal ós drámaírókká oglal kőzzék. A német kultúrának rettenetes föW lyét jelenti, ez a kihallgatás. Az enteut illamaiban ma már elhalgatott mindet i mi igazi irodalom. Még Anatol Franc« i nagy Anatol, a ki mindig távol tudt nagát tartani a politikai eseményektí is függetlenül, magányba zárkózva írt ssodaszép műveit, még az is arr vetemedett, hogy csak háborús, németé íllen uszító cikkeket fabrikál, az angí könyvkiadó vállalatok pedig nem is ac iák ki hónapok óta más könyvet é •egónyt, csak olyat, a mi háborúvi 'oglalkozik. Talán első pillanatra nem látszó elentősnek ez a kihallgatás, a mit Vilmc jsászár adott a drámaírónak, de ha b illítjuk a világháború uagy porspektiv ába, ha összehasonlítjuk Vilmos császi íllarnfői működésót, az entente állán »••Ii államfőkkel, akik remegnek i -emegésükben osak nagyhangú beszéd* tet tudnak tartani, ebből máris levői íaljuk a következtetést a végső döntést íózve. ~~ PRÖTFfJ""A pápai Leányegye»ület estélyeire irt* és elmondotta •z. 8zép Ernő. Emlékszem. — Szép, mosolygós július volt, ,'alaini bájos zsongás ült a táj lelett. . . ízomjas bogárkák ittasan szállták meg k mézitallal megtelt virágkelyheket. — Madár dalától hangos volt az erdő mádkozó pacsirta szállt a réten át, i a sürü lombok árnyas rejtekébeu vpi-o fiókák hallgatták a him dalát. — Vizének gyóngyózöu hullámzó tükrén V napsugárival játszott a vig patak, áiudeufelé az élet ülte nászát. . . 'sak egy: a férfii sziv, csak az volt hallgatai — Miut forró nyárbau a tikkasztó bőség lésként előzi meg az égiliáborút: Ceblüukre is bús sejtelmek súlyával ly tikkasztó, kétséges hangulat borult. — Es csakugyan! Rémséges orkán támad, Kiűzetések és hirdetési dijak • lap kiadóhivatalához kiiltlendSk. lap ára | egész évre 1'.' kor., félévre 6 k., negyedévre 3 yilt-tér sorúnként IU fillér. — Ügyes sziia ara 30 HU. Vósztjóslón rajzanak a sötét fellegek, Belőlük gyilkos villámok cikkáznak S raeg-megreszkettetik a földet, az eget! — Borzalmas lánggal villan ezer ágyú, Csövéből millió fegyver oszt rút veszélyt, S a rettentő titáui küzdelemben Tengernyi hősi vér ömlik ki szerteszét! — És ember-ember ellen küzd azóta, Kezünkben gyilkos szerszám : bomba, puska, kés, S mi jár nyomán e szörnyű öldöklésnek? Bánat, nyomor 8 kimoudhatlan sok sz uvedés. — Millió és millió sziv küzd e harcban .. . Hiszen mig egy golyó a fronton oszt halált: Ez egy, itt benn, távol a tüzvonaltól •Ki tudja hány megkinzott, bús szivet talált?! — A fronton künn forrásként indul útnak A hősi vértől áradt fájdalom-patak, S itthon a mérhetleu tengernyi könnytől Mindent elsöprő, szörnyű folyammá dagad. — Tombolva zúg a szenvedések árja, Eget verő hulláma seukit nem kerül, S egy meuyországra szóló boldogságot Fullaszt szennyes vizébe kérlelhetetlenül! — Nincs senki tán, kinek aggódó lelkén Ma nem vonulnának fel sötét fellegek, Ki nem sóhajtott vó'n az ég úréhoz: „Órám. ugyan mit vete.it.uik hát ellened"?! ' — De senki sincs, ki uregvetö undorral l Az ádáz ellenségre követ nem hajit, • És keservében oda ne bobuá még . Megtépett szivének utolsó rongyait! . — Apáért buzgó imát mond a gyermek, Bús nyoszolyáján hitves köuuyek közt virrad, Szülőnek szive szakad hős fiáért, ' Menyasszony megdicsőült vőlegényt sirat. — Sebet hord egyik hősi jelvényképeu, . A másiknak több ujját gránát vitte el, Ez, mankót választ leghűbb élettársul, Amaz, menuyasszonyt hideg mükarral ölel. — És van, ki szép szóval búcsúzott tőlünk, De kit, — hogy vissza jött, — már senki meg nem [ért, Vagy ott a vak, ki bár csókkal borítja, De látni nem láthatja többé hitvesét. — A gyeruiekarcról forró könny pereg le, Sok megtört szívű özvegy bús jövőbe néz . .. S miudezt ha látjuk meg nem érti lelkünk, Miként fér el a földön enuyi szenvedés? — S azért rendezte oly bölcsen a jó Ég, Hogy míg az egyik szívben gond "és bánat él, A részvét lángja gyúl ki annak keblén, Kit véletlen a sors keze táu megkímél. — S mert minket is került eddig a balsors S valami rémes szeuvedés ránk nem szakadt, Az alvó szikrát lángra lobbantottuk, A fénye megenyhít majd súlyos goudokat. — Egy szent oltárra raktuk fillériuket. Szivünk örül, hogy van, hogy míg segithetüuk... A néma hősök elkönyvelik majdan, S ott fenn, az égbeu fogják nyugtázni nekünk. — Mit így raktunk a honnak oltárára, Nemes szándékunknak ez úgy is csak jelt),