Pápai Lapok. 42. évfolyam, 1915

1915-05-02

Pápa, 1915. május 2. 18. szfim PÁPAI LAPOK Pápa város hatóságának és több pápai s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztősen; és kiadóhivatal: Qoldberg Uyxtla nanirkereskedóse, KG-tér -J.'1-ik szám. Tel'eícr. 3.3.2 osáHB. Felelős szerkeastS é« laptulajdonoa: GOLDBERG GYULA. Elöflrotések é* hirdetési dijak a lap kiadóhivatalain.* küldendők. A lap ára: egész évre IS kor., [el6 k., negyedévro .1. Nyilt-tér soronként 40 fillór. — Kgyes szám 4ra MO IUI. Mindnyájunknak el kell menni! üj törvényünk van ! Tizennyolc éve seinkre, a fiatálokra, és 4.'} éven felül véreinkre került a sor! Valóban betel jesedett az, hogy mindnyájul.knak e kell menni! Soha még ilyen igaz. soha annyin .jogos nem volt ez a szó, ez a mondás mint ma. Valljuk be magunknak, hogj ellenségektől vagyunk körülvéve. A kö zóphatalmak fejlődése, gazdasági nőve kedése és haladása szálka mindenki sze niében, aki csak körülöttünk vau. Mi nem számíthatunk, de ne is szá mitsunk segítségre. Mi a magunk erejére, a magunk öntudatára támaszkodva vívjuk meg harcunkat hét ellenséggel, de ha kell. huszonöttel is. A világtörténelem mindig példaképen fogja elénk és utódaink elé állítani azt a nagy teljesítményt, amit a középhatalmak hadserege és népe produkált. Hónapokon át feltartóztattuk a bennünket túlnyomó erővel támadó sok ér; hatalmas ellenséget, sőt mig egyik olda Ion feltartóztattuk, a másik oldalon tekintélyes mennyiségű ellenséges teriilel van a kezeink között. Ks most az élethalálharc közepette az állam újra hívó szóval fordult hozzánk. Akik a telet itthon töltötték, akik. ha fiatalabbak, vagy öregebbek is, mint a harcban álló katonák, most, mikor kivirul a tavasz, mikor majd kalászba szökell a vetés, szintén sor alá állnak. Katonák lesznek 18 éves fiaink és katonák lesznek az apáik. Apa és fia kézenfogva mehetnek a rájuk mosolygó magyar ég alatt a nagy feladat elébe. Nem tudjuk, szándékosság-e, vagy véletlen, de mi ugy érezzük, szép és meleg érzés szülte, gondolat az, hogy ezekre az évjáratokra most kerül csak a sor. Nem kell végig szenvedniök egy téli hadjárat borzalmait, nem kell végigszenvedniük a hideget, a havat, a vihart — ha a harctérre jutnak is — hanem viritó tavasz, vagy kalászérlelő nyár közepette fognak küzdeni e föld, e haza élettéért. Az acélos magyar búzáért, a délibábért, a nyárfákért, a rónákért, a Tisza szőke habjaiért és a Duna kék mosolyáért fognak most küzdeni a seregeink és ez a cél fellelkesítheti a 18 éves fiukat. Iskolapadjáról egy lépéssel jutnak az élet piacára a fiuk, akiknek sohasem nyilt és talán soha többé nem fog nyilni niirainm hno-v ilv gyorsan éljenek, hogy ily hamar érezzék át, mi és milyen az élet. Tizennyolc éves fiaink oda mennek : most, ahol dúsan arat a halál, de ahol | legdrágább, legértékesebb az élet. Vallami egészen uj látás, egész uj életfelj fogás fogja befészkelni magát az uj nemzedék gondolatvilágába. Az uj nemzedék, amely e vihart közvetlen közelből fogja átélni, egész másképen fogja nézni a világot, mint eddig néztük. Sokkal edzettebb, erősebb, jellemesebb emberiekből fog állni a most felnövő nemzejdék. Hozzájárul ehhez, hogy az apák is másként fogják ueve'ni fiaikat, mint eddig. Erő, öntudat, önbizalom fogja determinálni a jövő nemzedék élete biztosabb, nyugodtabb alapokon nyugvó. Oly határozottság, oly becsületes egyszerűség fogja jellemezni az eljövendő esztendőket, aimjira becsülni fogjuk egymást, hogy azon a bizonyosan elérendő végleges diadalon kivül már ezért a konszolidált megváltozott életért is végig kell vivnntft? rfáj?y harcunkat. Mindnyájunknak el kell menni! — 'szól a szózat és tudjuk, hogy ha elmegyünk, azért megyünk el, hogy egy jobb. nyugodtabb, igazabb jövőt biztosítsunk magunknak. Egy orosz udvari hivatalnok. Egyedül, lehangolva ültein egy amsterdami tüstös éjjeli kávéházban. — Pincér, hozzon egy pezsgö-fröccsöt. — Parancsára, uram. Határozottan orosz dialektusa figyelmessé tett. — Orosz} — kérdeztem tőle, mikor az itallal visszaérkezett. — Igen, uram, orosz vagyok, — felelte a pincér, felsőtestével alázatosan elörehajojva, mig a jobbkezóben levő piszkos szalvétával a márványasztal kávéfoltjait igyekezett eltüntetni. — Hogy került ide? — kérdeztem, inkább unalomból. — Hosszú ós szomorú történet, uram, — monda a pincér. — Ha érdekli, elmondhatom... Pár esztendővel ezelőtt magam sem hittem volna, hogy ez lesz a sorsom. Ahogy engem itt látni méltóztatik, fiatalabb éveimben orosz császári főhivatalnok voltam. — Udvari hivatalnok? — Lehet, hogy kételkedni fog szavaimban, de szavaim valóságát igazolni tudom. Tizenöt évvel ezelőtt „persona gratissima" voltam a pétervári udvarban. Nagy karriert jósoltak nekem. Ks egész szerencsétlenségemnek egy hering az oka. — Egy hering? — Amint mondom, egy hering. E hering miatt lettem tizenötóvvel ezelőtt kegyvesztett. E heringet farkánál fogva az udvari színházban előadás közben egy színésznő lábai elé dobtam, aki engemet megsértett. A színésznő azouban egy fiatal nagyhercegnek volt a barátnője. A nagyherceg az esetet igen rossz néven vette. Igy lettem kegyvesztett... A fiatal nagyherceg atyja, ki liát, az énekesnőtől el akarta választani, most megragadta az alkalmat és kényszeritett, hogy e nőt feleségül vegyem. — Kényszeritette, hogy elvegye? Hát az meg hogy lehetséges ? — Mit tehettem volna mást? Oroszországban nem ugy élünk, mint itt. Feleségül vettem s mint orosz konzult Danzigba küldtek. Oh, egek, minő változás? Danzigba. Képzelje el. a pétervári udvarból Danzigba. Feleségemmel eleinte igen boldogan éltem, nem csoda, nagyon szerettem öt, az ö szemei elé idegen férfiút, kivéve háziorvosunkat, nem engedtem. — De . . . akartam közbevetni. — Semmi de, — vágott szavaimba a pincér, a heringet is azért dobtam feléje, mert nagyon szerettem öt és ö kinevetett. Ezt nem tudtam neki soha megbocsátani. Feleségein szép nő volt, igézően szép nő. De drága. Oroszországi birtokaimat el kellett adnom, hogy rendesen élni tudjak. De boldog voltam, biztam . . . Aztán a nő megszökött. — Megszökött? — Igen, megszökött. . . Még pedig a háziorvosommal. Magam előtt is szinte érthetetlen. Egy oly förtelmes emberrel, kire mép nézni is utálat volt. Az orvos tizennégy nap múlva előkerült egy negyed év múlva a feleségem is. Buta voltam, örültem neki, inegbocsajtottam, visszavettem. De nem sokáig maradt nálam, ismét megszökött, a változatosság kedvéért, most. egy sziuészszel. Vártam reá, több minr egy esztendeig, de aztán meggondoltam magam. Vigye ördög! „Boldogtalan a szerelembeu. talán szerencsés a játékban." Borzasztóan unalmas volt Danzigbau. Vagyonom roncsaival Monte-Carlóba utaztam. A szerencse ott sem kedvezett, rövid idő alatt mindenemet, elvesztettem. Mihez kezdjek? Orosz állami szolgálatot már nem kaphattam, mert Danzigból való távozásom előtt elfelejtettem arra engedélyt kérni. Croupiernek ajánlkoztam, de nem akceptáltak. Nem tudtam mihez kezdeni. Főbe akartam lőni magam. — Öngyilkossági kísérlet? — Na igen, olyasféle, még három nap: életet szabtam ki magamnak. Búcsúzni akartam az élettől. Közben egy gazdag orosz asszonnyal ismerkedtem meg. — Tehát földivel? — Igen. Nagyon gazdag volt. Kicsit már öregecske, de nem baj, hogy szeretett szegény feje engem! Az élet azután igen szép lett. Egy fénykorszaka, életemnek. Két éven keresztül barangoltunk a világban. Ha látott volna akkor engem. Oly szép élet még a pétervári udvarnál sem volt! Oh Baden-Baden! Négyes fogaton hajtottam a boulevardokon végig. Az asszonyok bolondultak utánam. A walesi herceggel egy szabónál dolgoztattam . . . S ma? Nézze kérem a frakkomat. . . Minden egyes része tükör helyett használható. —> Hát hogy jutott ennyire? — O! a barátuöm rokonainak intrikái által. í>k a pénzt maguknak akarták megkapantani. \z örültek házába csukatták szegényt, pedig nem s volt olyan nagy bolond. — Na és maga? — Az is még hosszú história. Mindig rosz-