Pápai Lapok. 41. évfolyam, 1914

1914-08-09

Nem akarta a beleél, nein akarta D világ nyugalmit, banán egy merész fordulattal a gyilkos csorda mellé szegődik és mozgósítja ellenünk hadseregét. Mi igazunk tudatában felvesszük a harcot, ttomért bátorságunk, félelmei nem ismerő ősi erényünk tudatában és nagy igazságunk szilárd meggyőződésében Utolsó csép vérünkig védelmezni lógjuk azt, ami a mienk s felvesszük majd a nagy ellenséggel is a háborút, meri ránk kényszerilették. Mi józanok maradunk ezekben a válságos órákban is. Egész nemzetünk, egész Monarchiánk mintegy ember száll BÍkra azzal a sziláid bittel, bátor lélekkel és büszke tudattal, hogy fegyvereinknek győzni kell, mert részünk vau az elvitathatatlan hatalmas igazság, — és az igazságnak győznie kell. De mi nemcsak igazunk miatt szállunk sikra, mi az egész haladó, fejlődni akaró, kullurvilág érdekét is képviseljük. Amott van a sötétség, a visszafelé haladás és maradiság átkos világa, emitt a világosság, a tisztaság, a civilizáció gyönyörű világa. Két különböző, óriási ellentétes két világ. Ütt minden fertőzött, miazmás, a sok bűntől, zülöttségtől, itt minden tiszta és becsületes, mert zászlónkra a haladás, a boldogulás, a kultúra van ráirva. E zászlót mi fennen lobogtatjuk, e zászlót mi diadalra kell hogy vigyük, mert a jelszavak, mik ráirva vannak még mindig diadalra segítettek népeket, mert vértezve vannak a nagy igazságtól, attól az igazságtól mely legnagyobb akadályokon keresztül is győzedelmesedik. Istentől féljünk, de mástól nem, Istenben bízzunk és saját erőnkben. Ellenségeinkkel majd elbánunk és hálával J fog ránk tekinteni az egész kulturvilág, [hogy megmentettük a haladó emberiséIget a fekete tömegtől. Hízzunk Istenben, erőnkben és igaz; Ságunkban! Felhívás! Az általános mozgósítás városunkból is a harctérre szólítja a hadköteleseket és ezek között nagy számban a családfenntartókat, akiknek távozása a családot keiiyérkeresőjélől fosztja meg a háború idejére. Nem engedhetjük, hogy azoknak a családjai, akik legszentebb hazafiúi kötelességük teljesítésére távoztak, Ínségbe s nyomorúságba dőljenek. Nem engedhetjük, hogy a táborba sietők azzal a goudteljes gondolattal távozzanak hazulról, hogy itthon maradottjaik fenntartásáról nem történik gondoskodás. Szent kötelességük mindazoknak, kik itthon maradnak, anyagi erejük legvégső megfeszítésével irondoskodni azokról, kik a társadalom odaadó támogatása nélkül a legnagyobb nyomornak néznének elébe. E gondoskodás eszközlésére, a segítésnek minél eredményesebb keresztülviteléle városunkban is megalakult egy segitő bizottság, mely magasztos hivatásának tekinti megjelenni mindenütt, ahol a családfenntartó távozásával inség ütné fel tejét és enyhíteni azok keservét, kiket a családfő távozása nemcsak érzelmeikben, de életfeltélelükben is sújtott. E bizottság nevében azzal a kérelemmel fordulok városunk minden lakosához, hogy hozza meg ki-ki áldozatát a nagy nemzeti célra a maga tehetsége szerint. Az önkéntes adományok gyűjtésére a különböző jótékony egyesületek választmányai voltak szívesek vállalkozni. A választmányi tagok által gyűjtött pénzek és segélyadományok a városi j pénztárba lesznek beszolgáltatva és ott j kezeltetnek felhasználás végett. A segélyre szorultak folyó hó 5-től kezdve jelentkezzenek a városházán a [hivatalos órák alatt Kemény Béla városi |tanácsosnál, a segitő bizottság jegyzőjénél, hogy a bizottság megállapíthassa a jelentkezőkre nézve a segélyezés mérvét és módját. Az adományokat hirlapilag nyugtázzuk és nyilvánosan számoljuk el. Legfőbb törekvésünk oda irányul, hogy minél nagyobb mérvben enyhíthessünk az ínségbe jutottak szenvedésén. Ezért kérjük a társadalom segitő kezét. Mindenki, aki adományával a nagy célra hozzájárul, a nemzeti lét fenntartási harcát könnyíti meg. Az Isten áldása legyen a hadba vonulókon és mindazokon, kik katonáink itthonmaradottjainak nehéz sorsát áldozatkészségükkel enyhítik! Pápán, 1914. évi augusztus hó 1-én. Dr Antal Oeza a scgitS tüzoüság elnöke. A közigazgatási reform. (A Varosok Lapjából, i A vármegyei tisztviselők államosít ásat rövid idöu belül törvénybe iktatják, ami önként maga után vonja a városi törvény megalkotását is. Igaz ugyan, hogy a kormány utasíttatott a* 1912. LVI1I. t.-c.-ben a városi törvénynek 1914-ik évben leendő benyújtására, azonban, amint érni ablakoti s ugy var valakire. Eljön-e. Mondja-e ma is, hogy szeretlek. A szive sebesen dobog, a peroek lassan múlnak. Vájjon eljön-e? aztán csak érr.', hogy egy nedves ajk odatapad a csupasz nyakára. Szeretne örömébeu felsikoltani. () itt vau . . . Áltál hirtelen hátrafordul. Keleszmél. A mult elröpült. L'jra itt a jelen. A fia áll mellette, annak a csókját érezte a» előbb. Felsóhajt. A liu a szemébe néz. — Mi az, anyám. Olyan bns, olyau szomorú vagy. Es ahogy beleuéz a fia kék szemébe, a mult emlékei újra viharként tobzódnak a lelkében. Átfonja a tlu szép, erős fejét és amint magához öleli, halvány areáu egy köuy gördül végig. — Anyáin. Te sirss . . . III. A nap nyugovóra térő iara.it sugarúi szinte bíborvörösre festették az eget. Lágy szellő fujdogált. A Fő-utca. a kis város esti corsó helye népe- j mai ni kezdett. A „Nemzet i

u kávéház terassáo egy hosszú asztalnál ültek a huszártisztek. Az asztalfőn ülő .őrnagy szeme fel-felvillant. Elemében volt. Asszonyokat, lányokat látott. A műértő szemeivel vizsgálgatta őket, aztán haik hangon tett megjegyzéseket. A mellette illő kis kövér Dimitries kapitány néha jóisÜeB felnevetett. Az őrnagy most idegesen feszelgetl a .-/.ékén. A kávéház előtt egy .".í> év körüli *zép asszony sétált egy fiatalember kiséreMbea. Ar őrnagy hosszasa• vizsgálta az asszony arcát. Gálosné tekintete találkozott az őrnagyéval, majd halványra vall arccal hirtelen Iia karjai.a kapaszkodott. Az ijedten kérdezte: — Mi az anyáin? Rosszul vagy? Vagy azaz ember. .. Az őrnagy hirtelen fölugrott. Dimitrics kapitány isoilalkozó arccal nézett rá. — Sapristi — mondta az őrnagy — ezt az asszonyt mar láttam valahol. Azzal felkelt s a már messzcjiiő Gálosué után sietett. Félóra múlva, mikor a kávéházba visszatért, a kis kapitány türelmetlenül kérdezte: — No ii.i volt az? — Most már emlékszem. Egy régi szerelmem, — mondta blazírt arccal az őrnagy. IV. Másnap délelőtt Gálosné egyedül volt odahaza. A férje tárgyaiásón volt. A fia valamelyik barátjánál járt. A szobalány a kerítésen át beszélgetett egy huszárral. Gálosné végtelen szomorúnak, betegnek érezte mag.it. Máskor rózsás arca must sápadt volt s a szeme körüli apró ráunok fenyegctöieg figyelmeztették a közelgő őszre, — az öregségre. Erezte, tudta, hogy valami történni fog. Finom asszonyi lelki

1 sejtette, hogy a mult háttérbe fogja szorítani a jelent. Es félt tőle. Tudta, hogy a becsület, a tisztc-ség, minden, amihez ragaszkodott — most semmivé lehet. Amitől rettegett, az csakugyan bekövetkezett, liéthv őrnagy csakugyan eljött. Az asszony ott ült egy nagy karosszék neu. Szomorúan nézett a férfira. Az o lalépctt hoz/.i. megszorította a kezét, mélveii a szemébe nézett s azután csak annyit mondott: — Emlékszik . . . Megismert . . . Az asszony most felkelt, szemeién dacos tüz lángolt, erős, szilárd meggyőződéssel bestéit: — Mit akar" Miért jött el? Az átkos multat eltemettem, békében, boldogan elek. Kanomról nem tud sinki. Derék, jó férjem van, aki megboneátotta a bukásomat. Látja, urinsszonoya tett és hfl, bec-ületes asszony vagyok. Mikor az övé lettem, még nem szerettem, de most már becsülöm és szeretem. Lopni, rabolni mennék, ha ugy kivánuá tőlem, hisz ő is megtett mindent, hogy boldognak lásson. ltéthy csodálkozva nézett a kipirult asszonyra. Gépiesen mondta : — Eljöttem a mult ... A mult . . . Oly régen láttam. — Hég látott. Igaz. De erről ne beszéljünk ... — Fiatal, bolond leány voltain. Óu csinos tiu volt. Tetszett nekem. Megszerettem. Odaadtam a szivemet a testemet. Nézze enuek tizennyolc éve. Elfeledett, régi dolog. Ne bolygassuk a multat, a régi sebek is fájnak . . . — Tiilajdonképcu csak azért jöttem, hogy láthassam, hogy beszélhessek Önnel. Nézze a lejemet, maholnap fehér lesz a hajain. Kezdek nem veszélyes ietini. M ist sem azért jöttem, hogy a szereimét kérjem, hanem eljöttem, mert a mult kívánta ezt tőlem. A mi barátságunk régi, tizennyolc esztendős. Szerettem Ont egykor, de a szerelem elröpült s nem maradt más, mint egy csomó édes, szép emlék . . . Az ass/ony megindultan mondotta: — Az On szerelme hamar elröpült. Hüllőmmel, szégyenemmel magamia iiagyott és kezdődött a szomorú kálvária. Nyomorogtam. Nem volt egv rongyom sem. Magamat százszor is megöltem volna. De élnem kellett. Nem magamért, a fiamért, a maga fiáért. — Igaz, erről megfeledkeztem, — mondta, haik hangon az őrnagy. — Akkor jött a férjem, Szeretett nagyon, annyira, hogy bűnömet is inegbocsátotta és magához