Pápai Lapok. 41. évfolyam, 1914

1914-05-03

1914. május 8 leiemnek. Ha a cikkíró nem hiszi el, olvassa el a városházán az erre vonatkozó jegyzőkönyvi pontot. De máskülönben is, ha csak az az egy ok torgott volna fenn, a melyet a névtelen nehezményez, még az is föltétlenül elég oly indítvány elvetésére, amely szeszélyes akadékoskodásból, oktalan erkölcsi kifogásokba kapaszkodva akar egy jó, a közvélemény által is köztetszóssel fogadott, törvényerőre jutott határozatot megsemmisíteni s vele, ismételjük, csupa ál-erkölcsi szeszélyből a városnak 40-50 ezer korona kiadást okozni. Oly igaz ez, hogy a cikkíró szavait idézve én kiáltok hozzá: Tagadja le ezen igazságokat a névtelen, ha vau hozzá bátorsága! Közgyűlési határozatok felfogásánál még szerencsétlenebb a cikkíró ott, ahol adatainkkal szemben vitatkozva akarja ráerőszakolni a maga vélt igazait az olvasóra. Alig vau pár sora, amelyikben a nagy ellentmondás és következetlenség és a valótlanság kiálló kövébe bele ne ütközzék a cikk figyelmes bírálója. Csak egy néhányat emelünk ki belölök. Egyik helyén beismerve adataink helyességét csak azt kifogásolja, hogy nem jól értesítették Karner és Schiller urakat a Pintér János-féle Irhás utcai ház építése előtt. Ugyanis igy panaszkodik : „Ne arról értesítették volna őket hivatalosan, kogy Pintérnek csinálnak ott házat, hanem leendő uy. házat csinálnak szomszédjukban." — Oh, oh! Edes cikkíró ur, legalább emlékező tehetségét ne blamálja ennyire! Tán 20 sorral előbb önmag* harsog e szavakkal: „Azt sem tagadhatják le. hogy mindezek ellenére a város vezetőségének tudtával alkudtak az ugyancsak Koronautcai Schiller-féie és az ugyancsak Korona-utcai Karner-féle házra." — Ha előzőleg meguevezett célból alkudtak a két házra Pintér Jánossal, akkor, az alku feuakadása után ne tudták volna, hogy ki az a Pintér János és miféle házat, akar ott. mellettök építeni? Ezt a képtelenséget a névtelen iró sem hiszi el. Még testesebb és több felé ágazó ellentmondást, tüntet fel az Irhás-utcára vonatkozó nézetük. Mintegy bünbánólag beismerésre hajolva ekképen vélekedik: „Elismerjük, Irhás-utca önmagában tekintve, alkalmas e házak befogadására. De ha ezen utcának a városba való beleilleszkedését tekintjük, mindjárt kitűnik, hogy a uy. házaknak Irhás-utcába tétele megakadályozza a tervbe vett utcanyitást és igy azon városrész forgalmának fellendülését, megfosztja a zárdát egyetlen érdemes kivezető utjának reméuyétöl, — azonkívül ny. házakkal szegélyezi azon utvonalat, amelyen át, mint legközvetlenebb és legközelebbi uton át, a gyalogszerrel városba igyekvő huszárok a Honvéd-, Irhás-, Korvin-utcán át a várói belsejébe, a város főterére járnak és jutnak." Sarkantyús csizmás kompliment e pártfo gásért a huszárok részéről. Annál is inkább, meri még az 1913. évi novemberi gyűlések előtt azot a bizonyos nyomtatott felszólításon, amelyet aa apácák nevében állítottak ki és osztottak szét t v. képviselők között, emlékezet szerint ez áll egyik oldalról a Honvéd huszár laktanya, másít oldalról az Irhás-utcai házak, hát merre sétálhatnak a zárdai növendékek bátran stb. Akkor tehái a honvéd huszároktól is féltették a paedagógiát most meg már mintha a huszárok erkölcseit féltenék atyai gondoskodással az Irhás-utcától. Ami pedig azt illeti, hogy a nyilvános házaknak Irhás-utcába tétele megakadályozza » tervbe vett utcanyitást, — egyáltalán nem áll mert oda utcanyitás niucs terveave. Hasonló szemforgatás katagóriába tartozik az a melengető oltalom, amellyet Karner és Schiller urakkal éreztet e sorokban: „Aztán, h .gy várhatták a szegény ördögöktől, hogy junius 3-át követő 15 v. 30 napon belül felebbezzenek, mikor csak aug. 0-áu értesitik őket, de akkor sem a tulajdonképeni tényállásról." Persze-persze! A csalafintaság az észjárásban ott kuksol, hogy aug. 0-án a Pintér-téle szomszédba/, építéséről értesitik, a junius 3-át követő 15 nap pedig a közgyűlési határozat megPáyal Lapok Még ha győznének is, legyenek csak csendben ! Nem volna szabad ily diadallal kérkedniök. Ha pedig buknak, mi nem kárörvendünk Önökön. Tiltja ezt az igazi emberszeretet. Az igazság és jog diadalán azonban nem fogjuk titkolni örömünket Igazmondó, aki si in nem városi tisztviao •", sem nem tiszteletbeli ujfvéxz. Pesti levél. telebbezhetésének törvényes ideje. Ha azok a szegény ördögök nem olvasták az erre vonatkozó polgármesteri felhívást, vagy nem tudták még, hogy micsoda veszedelem fenyegeti őket, hát mórt nem siettek tölvilágositással nekik mostani jóakaróik. Ne a várost hibáztassák ezért, hanem a későn ébredező jóbarátokat, ha már bűnbakot keresnek. Rossz néven veszi tőlem a cikkíró azt is, hogy a felebbezések egymásnak ellentmondó idézeteit közöltem és azt. uem'tettem ki, mi szerint a felebbezésben nyilvánvaló ellentmodásra őket az alispánnak a márc. 9-iki gyűlésen tett határozott kijelentése vette rá. Az idézetből az ide tartozó két sort kihagytam, mert fölösleges volt. Különben is azokról az emberekről, akik a főispánt, az e dologban való magatartása miatt annyira lekicsinylik, föl sjm tételezhető, hogy az alispáni nyilatkozatot ora kulum szerű szózatnak fogják föl. Már pedig Önök, vagy egyik-másik pártfogójuk, a belügyminiszterhez irt felterjesztésében is perszifiálja a főispánt egyenes magatartásáért, a Pápa és Vidéke c. lap pedig éppen e névtelen felelő cikkében ekképeu hajol meg a főispáni tekintély előtt: „Kértük erre a belügyminisztert, íjnikor?), csak azt kötjük ki, hogy ne ügyünkkel ellenlábas urakra bizassék a vizsgálat, s U6 oly egycldalu információban részesüljön, mint a főispán, mikor a polgármester ur asszisztálásával Irhás-utcába látogatott márc 30-án, a püspökavatás elöestésén." Ebben a rattinált bírálatban nem az a cél rámutatni a főispánt in tormáiéi a. hanem befeketíteni a főispáni információt a magasabb forumok előtt. A cikkíró amaz állítását pedig, mely szerint Győr és Veszprém városok, ha a bordélyházaik baján segiteni fognak, — „bizonyára nem viszik e házakat orvoslás cimén — még sérelmesebb helyekre, mint Pápa városa teszi" — határozottan, raiüt gyalázó, valótlan állítást visszautasítjuk. Csak az elvakult, düh nem akarja belátni, — hogy az Irhás-utcában a bordélyházak a zárdára nézve is sokkal kedvezőbb helyen lesznek miut ahol eddig állottak. Az elvakult düh adja tollára a cikkírónak e becsületsértő sorokat is: „A hatalom elfogadhatja érvelését (már mint a mienkéti, mellettük dönthet, de az erkölcs védelme, az igazság, a köztisztesség minden becsületes gondolkodású embert mellénk sorakoztat." Hohó! Hát a főispán, hát a hatóságunk tagjai, hát a velünk szavazó képviselők, hát a vármegyei áll. választmány tagjai és az az 500 ember, aki a városi hatóságnak ez ügyben tett eljárását aláírás, illetve fellebbezés utján helyeselte, nem becsületes gondolkozása ember? Jó lesz vigyázni a tollára, mert a körmére koppintunk a névtelennek. Ilyen invektivára csak a legkövérebb pöffeszkedésböl származó elbizakodottság képes. Az a lelki abnormis állapot, amikor valaki érzi. hogy niucs igaza, ál-utam sikerre nem bír jutni s ez neki fáj — és fogát vicsorítva handabandáz maga körül. Csak ennek a kétségbeesett lelki depressziónak tudom be és bocsátom a cikkírónak szinte leckéztető kérdezését, hogy mért merek én igy irni: „a hatóság akkor is győzelmet arat, még ha a kabiuetirodáig mennek is." — Hát felség folyamodással csak önök fenyegetőzhetnek, — nekünk a kabinetiroda igazságérzetében nem szabad bíznunk? Szépen gondolkodnak Önök a kabinetirodáról ! Tulajdonképpen az egész ügyben jogosultan elbizakodottsággal viselték magukat. Először megszavaztatták az Irhás-utcát, majd kedvök szottyant és 5 hóra rá ellene támadtak és a sikertelenségen nem okulva kigyót-békát kiabáltak a város határozatára újságukban, fölterjesztésükben. S mivel nem álltak a jog és igazság alapján, kapkodtak mindenhová mint Hernát a menykö után. Elbizakodva nagy pártfogóikban gyö-telniet akartak mén a város anvaci és erkölcsi kárán is. Szeged felé röpített a vonat. Kinn álltam a hosszú folyosón és bámész szemekkel, gondolatok nélkül meredtem a sima tájra. Kora reggel volt. A nap még kissé álmosan hunyorgatott és csak lassan bocsátotta ki szemének mosolygós, tisztán ragyogó, meleg sugarát. Tavasz volt, a legtavaszibb tavaszi reggel. Amerre csak száguldott a vonat, a Iák mindenütt roskadoztak a fehér meg hamvas-rózsás virágoktól, az ágak terhesen borultak vissza a földre, mintegy hódolattal meghajolva előtte, mely termöeröt adott beléjük. Szerteszét hajló törzsű, nehéz illatú orgonafák bujálottak. Mindegyik olyan volt. mint az ébredés ringó testű királynője virágkoszorúval a fején. A vasút menti árokba a mindig csapodár, félre lépő, szőke Tisza hosszú tavakat varázsolt. Tekintetem rátévedt a víz nyugodt tükrére, melyet a lágy korai szellő néha-uéha végig borzolt, itt-ott egy-egy fehér felhő foszlány szaladt a víztükörbe. Aztán a nap is belepillantott kacétau és incselkedve versenyt szaladt a vouattal. Es én bámulva szemleltem a néma versenyt, mig csak ki nem fogyott az árokból a viz . . . A nyitott ablakou at a tavaszi termények életillata áradt be hozzám. — Mintha az egész | tathatár körülzárta tér egy hatalmas táncterem lett volna, melynek mennyezete Az égbolt, egyetlen pazar fényű nagy csillárja a nap s melyben finom hajlású női keblek partöiuje helyett virágok kelyhei illatosították a levegőt. A nap ragyogása üde volt mint egy tüdőből kilépő itju női test. Ezernyi madár kergetőzött a lombok közt s a •óm i* zörgö-zakatoló zaját is tulcsattogta hangos, vidám énekük. Egészen beleringatóztam lelkemmel a tavaszi nnndenségbe. látni véltem a hatalmas anya földet, amint boldogan miuden rögét megnyitja, hogy uj meg uj életetet adjon, hogy ujjá teremtse a régi világot. Nagyon kellemesen éreztem magainat, mikor derekam az ajtó kilincsébe vágódott. Merengésem közben elfelejtettem fogózkodni — és mit a vasútnak a lyra — egy kanyargónál nagyon niegtaszintott. — S minthogy lökést éreztem, azt hittem Pesten vagyok. Azt hittem, hogy a Kőrúton vagyok, ott járok lehajtott tővel, bámészan és egyik szerető embertársam, ahogy az már ilyenkor dukál, csendben, de erősen oldalbalökött. Mondom a külömbséget észre se vettem, mert az ajtó kilincs sem kért bocsánatot. És szerető embertársamról eszembe jutott Pest. Eszembe jutottak a tlaszterba gyömöszölt fáknak nevezett zöldségek. Eszembe jutott, hogy hányszor pofon nyírják szegényeket egy évben, mert szabályrendelet ellenes a növésük. (Bizonyára nekik is csak balra szabad nőni, mert as ország szekerétől az utolsó pesti polgárig már úgyis minden és mindenki balra megy.) Eszembe jutott, hogy szegény pesti fák illatukat a benzintől, színüket pedig a gyarkéményektöl meg az utca porától kapjak s ha a nagy alföldről a nap véletlen odatéved, méltán mosolyoghat egy kicsit. Eszembe jutott az a pesti énekes, az a zegény veréb, amelyik véletlenül fütyölni, vagy