Pápai Lapok. 39. évfolyam, 1912

1912-09-15

I'npni ..apui. 1912. Mentembe* 15. képes, még pedig a nemzetállam U«jvotelménye szerint akként, hogy minden helyi ügyet egyszersmind országba oldaláról is vizsgáljon, mérlegeljen, menynyiben felel meg a nemzet akaratának ? Tagadhatatlan azonban, hogy elismerés illeti ugy a fővárosi mint a vidéki sajtó harcosait, kik a netnzel millió ügyének eleven segilői. Minden vérbeli sajté emberben a nemzetállam testesül meg. Ks ideális az volna, ha a nemzet minden tagja a sajté harcosa lenne s mint ilyen a hivatásos, vérbeli újságirő oldala mellé állana. A magyar iparos osztály is érzi és tttdja, mily erő rejlik a sajtóban, mert egyik legderekabb támogatója volna küzdelmeiben. Szó sincs róla, beszámol ugyan a sajtó az iparosság esetleges mozgalmairól, gyűléseiről, de ez mind nem elég ahhoz, hogy az iparosságsajtóbeli érdeke ki legyen elégítve. A sajtónak teljes ambícióval fel kell karolnia az iparügyel, melynek követeléseit önálló munkálkodás és tanulmány tárgyává ' kell tenni. Nem csak az iparosság fogja ennek hasznát látni, hanem erősbüdést' fog nyerni viszont a .sajtó is az iparosságban. KM ha a sajtó hasábjain tért nyit és állandó harcosává szegődik a magyar iparososztály, ugy a magyar iparosság jövője el nem veszett.. IIa az iparosság bármely követeléséért a sajtó részéről kemény harc folynék, ugy sok kérdés már is dűlőre jutott volna. Csak egy követelést emiitünk: az önálló vámterület, mely mint kormánypolitikusaink mondják, nem is politika, hanem gazdasági kérdés. Nos ha az igy áll, ugy mi sem gátolja a különböző pártállási! lapokat abban, hogy e tekintetben szövetségre lépjenek egymással. Az ország legsürgetőbb gazdasági erősbödését fogja ez jelenteni. Hisz az önálló vámterület ma már nem is egy osztály, hanem az egész nemzet létérdeke. Nyisson tért a sajtó a magván kisiparnak, mely ennek fejében tudni fogja, hogy vele szemben mi legyen a kötelessége A társadalom mostohái. A természet, még mint egy életét boldog és mtiiikásfilozotia elvek szerint beosztó aggastv án. derűs képet mutat, de baj, a deret tűrtök költészete már csak a multak köttéesetél dicséri, ain.dy után következik az elmúlás, az örökkévalóságba, vagy a nihilbe való átmenet. A sárga lombokon átszűrődő napsugár már nem a tavasznak reményt fakasztó melegét rejtegeti, a tavasz elniuit, vége van a nyárnak. Ks most már csak az elmúlt évszakok tapasztalatai vannak meg. Mint az öreg ember, kiben már csak az életre való visszaemlékezések tartják az e földhöz való ragaszkodást és aki hat borzongatással gondol a bekövetkezendő évekre, amikor vége lesz mindennek, vége az ideáloknak, melyekért ifjúságában rajongott, vége a küzdelmeknek, melyeket az ideáink megvalósításáéit folytatott és vége a nyugodalmas aggkornak, mikor minden szenvedély lecsillapult, A nagy természet is igy van ősz táján éppen. A hulló levelek nem emlékeztetnek egyébbre, mint a bekövetkezendő megsemmisülésre. Az a cicas és nyugodalmas érzéseket kiváltó gyönge napsugár mintegy reflexe az elmúlt, időnek. Azután volt-nincs. Mindennek vége, ii természet, felveszi az utolsó kenetet és reá borul a fehér lepel. Ezeket a szinte szentimentális érzéseket, amelyektől a mai kor embere távol van, minden művészi eszköz nélkül kicsiholja belőlünk az a hangulat, amely végig vonul mostanság a természet egész vonalán. Egymás képéről olvassuk le. hogy ezeket az időszerű eoudoiatokut megerezzük, hogy mindegyikünk, mint a természet gyermeke fájlaljuk annak elmúlását. Ámde ezzel a fájdalmas érzéssel a jobb emberek szivébe beköltözik egy másik érzés is, amelyik sokkal intenzivebb, mint a melyet a természetben való szemlélés fakasztott. A jobb ember, aki tudja azt, hogy mi emberek, mind egy Isten képmására alkottattunk, hogy szegény és gazdag, egészséges és nyomorék, gróf és paraszt egy és ugyanazon anyagból van gyúrva, hogy továbbá a mi gyarló és történeti haladás folytán kialakult gazdasági rendszerünk oka. hogy olyan éles és majdnem áthidalhatatlan a külömbség társadalmi osztály és emberek között. Aki mélyebben belát az emberi cselekmények s/. 'vevénves műhelyébe, aki a bűnt kiérzi a legjámborabb maszk alól is, aki tndjs, hogy mennyi méltatlan boktOSttl iti ezen a földön és mennyi jóravaló, derék exiazteiioia pusztul el u folytonos kenyérért való elkeseredett küzdelemben, aki egyszóval az emberek egyenlőségét vallja és annak éppen ellenkezőjét látja, annak szükségképpen kell, hogy összeszoruljon a szive rágondolván a bekövetkező télre és annak a szegény emberre való minden borz dinára. Emberek vagyunk, gyarló halandók, az eggyik ma. a másik holnap költözik el. Rávágyunk utalva az egymás létére és az utolsó utcaseprő is csak olyan nélkülözhetetlen szerve a mi társadalmi berendezkedésünknek, a mi életünk köunyebbüléséuek és lendületének, mint pl. a fiskális. Miért kell hát majd annak dideregnie a hidegtől, neki, feleségestől, gyermekestől, holott eleget gondolt ö is arra. hogy becsületesen keresse meg a in in den n a pi kenyerét, dolg< ./.van érte körme szakadtáig. Kzek a kérdések feglalkostatták időtlenidők óta minden más nemzet, fiait, a humanistákat, és ennek a felfogásnak köszönhetik jóformán az európai civilizált népek {elszabadulásukat. Ma midőn kétszeresen izgatóbb ez a probléma, mint valaha, ma. amikor a szegény sorsú nép nem veszi isteni rendelkezésnek azt, hogy neki koplalnia kell, mig más ben] élő a javakban dúskál, ma. amikor a tudás és nem a hit jegyében élünk, bizony most jóval kiáltóbban s talán félelmesebben hangzik a kenyeret követelő tömeg kívánsága. Ehhez járul még a drágaság és a jövőért gondoskodó humanisták feladata, hogy a sopánkodás politikája helyett, a tettek színterére lépjünk es találjunk oly egészséges gondolatnak indítékot, melynek gyakorlati kivitele — ha nem is egészen — de legalább részben szüntesse meg a k.uyérkérdést. amely egy nagyszabású társadalmi akció hijján. ki tudja, milyen veszedelmes méretet ölthet még. Akiben egy embertársai élete és jólétéért igazán lelkesülő szív lakozik, aki átérzi a nyomor és nélkülözés minden fázisát, az tudni lógja, hogy humánus kötelességen nem lehet érteni egyesegyedül a tények felismerése és a tények feletti okoskodást, hanem igenis módot kell nyújtani arra, hogy az embertársak gondjai enyhüljenek. Ezt az enyhülést pedig létrehozhatja egy hatalmas és a nemzet minden rétegét átjáró akvió. Olyan humánus mozgalom, amely magába öleli elsősorban a nemzet, vagyonos osztályát, másodsorban a középosztályt. Mert tétlenül nem nézhetjük testvéreink, magyar véreink kínlódását. dön egy tömzsi, pozsgás arcú lányka állott elém. Meg se várta a megszólításomat, hanem egyszerűen belefogott mondókájába : — Tetszik tudni, nagyon jó vagyok. Sütni, főzni, vasalni, mosni, porolni nagyszerűen tudok. De elmondom, miért távoztam ei előbbi helyemről. Az asszony nem tudott törni s képzelje csak a burgonyát ollóval akarta vágni, a levest habba! találta, a hust kanállal metélte, a salátát olajjal pjöata és a csirkét forró viz helyett petróleummá! kopaszt.itta. Hát kelem ezért mentein cl onnan és megfogadtam, hogy csak oda szegődöm ahol magam főzhetek. — De a főzésben segít.-, .'ere akarok lenni — válaszolt feleségem. — Isten ments! — kitiltott — jaj csak azt ne — és ment Isten hírével. Alig t»lt el öt pere és az ajtó szárnyai ismét kinyíltak. V.'/.na, szikár hölgy lépett be, kinek hajlott orrát régi okuláré nyergébe meg. II.ina alatt újságokat, meg könyveket szorongatott. — Boosáaat — szólt — hogy előzetes bejelent.- nélkül bátorkodtam tiszteletemet tenni, de n nemes érzés !y szivemet áthatja, arra buzdított, hogy csak lépjek, be az < >nók családi tűzhely űknek -zentelt hajlékába, hol igaz szolgai lélek, igaz szívhez szólhat. Van szerencsém tehát szolgalataimat tiszteletteljesen felajánlani, ama reményben, hogy a jövőben kikeményítendő ingek, ráütött csirkék és hámozott krumplik tanúságot tegyenek használhatóságomról és a házban végzett szolgalataim nélkülözhetetlenségéről. Nevem: Gertrudis Eulalia. Önkéntelenül bemutatkoztam. — Kormányos Zoltán, hírlapíró vagyok — mondottam — ah, pardon . . . On ... a cselédem akar lenni. Hat csak tessék kimenni a konyhába. Kein tudom, mi történt ezután, csak arról van most határozott fogalmain, hogy Zsófi a világ legjobb > se léd

je, kinek igényei egy liba combnál nagvolibra nem terjednek. Nem is fogadok cselédet cgvhamar. H. Aí. Irta Korvin Ottó. Az eső nagyon esett. Eziistvonabi eső volt, amely egyenes sorokat búzott a levegőbe. Olyan szép volt nézni ezt, ablaküvegen aibámiihii egymás mellett állva, de félőn a testeket nem érinteni N a sötétben felcsillanó villáin pillanatnyi fényénél egymás szemeit csodálni és mikor mar a szemekbe is lassú csöppek jöttek, ujra az esőre nézni és arra gondolni, hogy mi van ott fenn, ahonnan jönnek a cseppek és mi vau ott benn és mi vau ott lenn, ahova szivárognak és arra gondolni, hogy ott fenn a csendes semmiség van és ott lenn a még csendesebb sírok és a sir szónál sirni kezdeni . . . En álltam az ablaknál és Jolán. Igeu, ujra Jolán. Mi ketten néztünk ki a csukott ablakon, kiss-í elörehajlott volt a nyakunk, de reinegéstelen a kezünk e« reszkelésteleu a testünk. (Ezen az estén hittem azt. hogy a seuunihe fogok nézni és megenyhülni fogok a seinmilátás csendes nyugalma alait. valahonnan előjött Jolán és ugy ölelt korul, mintha búcsúzni jött volna vissza, pedig éu már elbúcsúztam tőle, hin/, régen elhagyott és éu minden este emlékeztem.i Sokáig tartott a kibámulás és az eső még mindig eseti. Most már nem volt vonatos cső, most már apró, különálló, gömbölyű cseppek hulltak és oly furcsa volt, ha egy madár is került a cseppek közé; egy nagy csepp élet a sok kis csepp semmi viz között és olyan furcsa volt, ha ez a madár nz ablakhoz verődött, ahol két etnherárov közóit nagyon vékony fénysugár csalogatta. Fénysugár Lasmm ránksötétedett és mi észre sem vettük, hogy már nem láthatjuk az esőt, mi azért esak néztük tovább és azt se vettük észre, hogy a lámpa felragyogott lényevei mögöttünk és sárgán a hatunkat nézte és azt se, hogy un most, most is még, szeretjük egymást —- semmit, semmit nem vettünk észre, még a sötétet se hittük, még egymást sem, azt sem, hogv éj borult ráuk. l>u felgyúlt a sárga lámpa s árnya ránkl'eküdt. amikor félénk ténye nem mert odanézni és megtört egy másik lánynak asztalra állított képén, esak