Pápai Lapok. 39. évfolyam, 1912

1912-09-01

Városunknak (bele nem számítva a gazdasági altisztképző iskolát) kerek számban 10 olyan tanintézet van, melybe nagyobbrészt vidéki tanulók járnak. E tanintézetekből azonban csak a felének van internálusa. a másik feléitek nincs. (Egy ujabb most nyílik meg. A szerk.) No már most ki venné azt tagadásba, hogy az a szülő, legyen az akár tehetős, akár szerény viszonyok között élő, I a ki ide hozza a gyermekét, hogy az 10 hónapon át. távol a szülői háztól mások felügyeletére legyen bizva és nevelésre adva, nagy gondot vesz a nyakába, mikor megfelelő helyet keres a fiának, vagy a lányának. Még igen szerencsés a szülő akkor, ha a városban rokont, ismerőst, vagy kollegát talál, ki hajlandó elfogadni a gyermekét; s az a szülő is örülhet, kinek a tanárikar tudott megbízható családot ajánlani; — de jaj annak, akit a vasúton, meg az iskolák portáján ólálkodó asszonyságok és azok ügynökei kezébe szolgáltat a kényszerhelyzet, vagy a felületes- j ség. Sok diáktartónál u. i. nem az a fő, hogy a kezükre bizott növendék ugy élelmezés, mint lakás, mint pedig nevelés és különösen felügyelet dolgában megkapja a magáét, hanem az. hogy al szülök által fizetett havi pénzből minél' több maradjon a kezükben, hogy abból! •ők is családostul minél gondtalanabbul [ megélhessenek. Igaz ugyan, hogy a tanintézetek í igazgatói és tanárai a diáktartókat nyilvántartják, ellenőrzik, s ha kell a diák elvonásával büntetik, — de. sajnos, még « mellett is igen nagy százaléka a diákoknak nincs a legjobb helyen. Mert legjobb helyen csakis internátushan lehet. Mi következik tehát ebből? Az. hogy Pápán nagyon is el kellene egy-két internátus. Nemrégiben, éppen e lapok hasábjaiban olvastuk, hogy a katholikus kör, Valóban elrémítő állapot, ha meggondoljuk, hogy csaknem 000 millió értéket képvisel az az összeg, amit Ausztriának behozott iparoikkekórt évenként fizetünk. Horribilis szám ez! Mily vágyóid erőforrástól fosztja meg a nemzetet ! (»00 millió vonatik el mesterségesen kisiparosainktól. Csoda ha ilyen körülmények között kisiparosaink egymásután vesztik el lábuk alól a talajt? Ilyen viszonynak kell fájdalom lenni hazánkban az „áldott" közös vámterület mellett. És sajnos ily áldatlan áilapotok is lesznek, mig ki nem vivjuk gazdasági függetlenségünket. Ugyau mi lesz Ausztriából, ha mi visszanyerjük gazdasági munkálkodásunk önredelkezési jogát: az „önálló vámterületet ? !" A nemzetállamban szakadatlan gazdasági életfolyamat megy vége. Ennek az életfolyamatnak természetszerűleg magában a uemzettestben kell véghemeuni. A nemzetállam élete idegen testben nem mehet végbe. Az ilyen állam nyersterményeit önmagának kell feldolgoznia és felhasználnia és csakis a telesleges anyagot juttathatja idegen államnak. Ezzel szemben sokan azzal érvelnek, hogy Magyarországnak szüksége van Ausztriára, mert nyersterméiiyeit képtelen önmaga elfogyasztani és másutt azokat nem tudja jobban értékesíteni, mint éppen Ausztriában. Bárgyú okoskodás az, hogy Magyarország most is, mint azelőtt, oly kizárólag őstermelésből is mezőgazdasági ország, mely a külföld, legelsősorban pedig Ausztria piaca nélkül meg nem élhet. Igy csak az beszél, ki szemét bekötvo szemléli a nemzet közgazdasági életében végbemenő jelenségeket, avagy igy beszél az, kifftlét homokba dugva figyeli a nemzet hulla verésének hangját. Gondolkozzunk csak egyszerű, de tiszta parasztésszel. Mi az első eredmény, ha az önálló vámterület beáll ? Tagadhatatlanul az, hogy a nemzet minél szélesebb rétegnek ipari kereslete gyarapodni log. Többen lógjak adni magukat ipari pályára. Erős kisiparos és munkás osztály íog kifejlődni. Mi következik ebbőlVNem más, mint az, hogy iparunk erösbüdésóvel nem lesz szükségünk mezőgazdasági termel vényeinknek külföldre való kivitelére és leendő értékesítésére. Hisz a statisztika bizonyítja, hogy mezőgazdasági termékekben ma is alig termelünk többet, mint amennyit éppen elfogyasztunk. Aa a többlet pedig, melyet tényleg külföldre, különösen pedig Ausztriába szállítunk,aa önálló vámterület felállításával itt belföldön a nemzettestében és testén fog elhelyezést nyerni. zöld a«/tal mellé az álmukból felriasztott nyírt lombú akácok alá. Egy részen nemet munkás ember ült a szomszéd asztalnál. Rongyos volt és sápadt. Nyolc üres üveg ásítozott elótte : most tették elibe a kilencediket. Egész heti keserves munkájának a herét issza el ina. Merev, bárgyú tekintete beleveszett a sötétségbe, mintha gondolkozni akart volna valamiről. falán a hoimip jutolt es/.ébe. lluliösen csapott a durva asztalra még durvább öklével, csörömpölve gurultak szét az üvegek és mindegyre azt ordította : . Kommt, was kommt.Mennyi fii/.ótia. Az uj vendég mintegy villitmütésie kapta fel tejét mintha egy csöbör jeges vizet öntöttek volna f.i|t.i. < Miketiteleinil i-inetelte e szavakat és •ói. - . nyugalom szállta meg lelkét. Erezte, hogy ebben as ostoba mondatban van a let problémájánál, a kn,''s:i, melyet hiába keres a bóles, pedig iiz .illat: ösztön minden iudukeiő nélkül is tud róla. A végzet liatslmn a/, melyet nem kerülhet ki senki. Nem is .". o,i' meg a lel. -éget. A fátum a gyilkos. A veg/f't. Mi• • i. mar kezdettől fogva gyilkosnak szánta. hál akkor a/, a szegény asszony'.' Erre u gondolatra latii itutiau k>'/ kezdte folytogatni. Ibdergett . . . hiszen akkor az is ártatlan. Ki óite hál tneg boldogságát? Ki a gyilkos? Ki'.' Szegény asssony! IIa most keliens megülnie, dcitogy ölné meg ! . . . Egy távolabb eső asztalnál kesergő legények mulattak és egyre húzatják a cigányokkal. Es sírt a hegedű és zokogott a cimbalom : „Ki tették a holttestet az udvurra . . .'• .Hej! nincs, aki véges-végig sirassa!'" A gyilkos csak bámult, bámult bele a semmibe, aztán lehajtotta lázas fejét a hideg asztalra. Es sirt hosszan és sírt keservesen . . . Cigány! hazudik a nótád I A. L. A gyermek. — Te ínég itt vagy? Mit akarsz Gizike? A megszólított, beteges tekintetű gyermek, felveté bágyadt szemeit anyjára, arra a gyönyörű asszonyin, aki hanyagul dűlt végig a gazdag hímzésű ottománon, — Szeretném, ha te engem egy kicsit szeretnél! — dadogá félénken a picike. — Hiszen szeretlek. — Nagyon ? - Igen. Akkor végy öledbe és csókolj meg! A szép asszony lehajolt gyermekéhez és ölébe emelte. - Nos, meg VSgV elégedve? — Oh mama, mily jó vagy te? — ujjongott — pici, ksrjaivsl erősen átszorítva a mama nyakát. A fiatal asszony erősen szemébe nézett gyermekének. Férje arcának mása volt az a kis göndör 18, férjének, akit sohasem szeretett. — Most már menj Gizikéin, légy jó lányka, a mama haboriiianiil akar lenni. Gizike engedelmeskedve vonult vissza bábuihoz a sarokba, a szép Karola meg félig lezárt szemekkel .bili végig ujra az ottománon. Még igen fiatal volt. Alig tu! a húszon. Éppen a felében férje korának. Atyja a hadseregnél szolgált és mint őrnagy ö volt a kis helyőrség feje. Egvs/.er váratlanul lepte meg a pénztár vizsgáló bizottság. Valami elfelejtett kulcsért visszament szobájába, ahonnan többé nem tért vissza. A bizottság a pénztárt üresen, az őrnagyot megállott szívvel találta meg. A másik percben már neje özvegy, egyetlen hánya meg árva volt. A fényhez szokott család ajtaján most egyszerre bekopogtatott a szükség es nyomor. Elhagvta őket mindenki. Csak Vámos Béla, Karola mostani férje tartott ki hűségesen oldaluk mellett. Fél hó múlva féleségévé lett. Az itjuság aranyos illúzióit mind eltemette a/, oltár elölt mondott „igen " Nagyon szerette anyját és nem tudta elviselni, hogy most .'.reg napjaira nyomorogjon. Odaveté hát magát áldozatul. Nemsokára azonban ujra felébredt kebelében a mult délibábos világa. Képzeletéhen ujra meg ujra megjelent a gyermek almok ideálja, a délceg tengerésztiszt. Iliaba volt férje gyöngéd, hiába halmely már több egészséges eszme megvalósítását írhatja érdemei közé. szintén egy fiuinternátus létesítésének a gondolatával foglalkozik. Bizony, soha jobbkor. A drágasággal az igénj'ek ugyan nem emelkedtek, de a szolgálólányok apadlak. Minél drágább az élet, annál kevesebbet kap a diák, mert privát helyen abból élnek, mit rajta spórolnak meg. Internátusok és konviktusok azonban a drágasággal szemben jobban íel vannak fegyverkezve. 8 nem haszonra ás nein megélhetésre dolgoznak. Néhány év előtt Győrött, mostanában Szombathelyen, szóval a Dunántúl nagyobb kultúrájú városaiban egymásután állítottak fel internátusokat. Ha tehát mi vagyunk tanintézetek iolgában a Dunáidul legelső városa, a rnit legnagyobb ellenségeink is kénytelenek elismerni, legyünk e titulushoz méltók s iparkdjunk azért a sok pénzért, mit diákjaink szülei évről-évre városunkba hoznak, ellenértéket is adni, mert ?sak igy lesz az természetes és igazságos jelenség, hogy Pápán az iskolák mindig fejlődnek és növekednek, és pedig nem csak szellemi tekintetben, hanem számban is. Egyelőre csak ennyit tartottunk szükségesnek papírra vetni, s alkalomadtán majd a játszótérről stb.-ről fogunk értekezni. Kis diákjainkat egyebekben szeretetlel üdvözöljük második otthonukban, hol egyelőre igy is majd csak sikerülni fog a tanévet eredménnyel kitölteni, mit szívből kívánunk is nekik! Iparunkat védjük az osztrák térfoglalás ellen. A mesterségesen nagy ránevelt, erős alapokra és széles üzemekre fektetett osztrák ipar immár Magyarországon a legelterjedtebb kis falujába is befészkelte magát.