Pápai Lapok. 38. évfolyam, 1911

1911-11-26

lünösen a pálinkamórések ellen, melye­ket sohasem lehet eléggé gyakran csukva tartani. Odaát Ausztriában már régé«a vasárnapoukint délelőtt 10 órától zárva kell tartani a pálinkaméréseket, nálunk pedig egyszersmindenkorra jó voluaőket becsukni. Mennyi bajtól, mennyi gondtól sza­badulnának a szegény népcsaládok, ha ez az utópia valósággá válhatna! Idegen invázió. Nem a külföldiek beözönléséröl, sem idegen­forgalmunk hirtelen fellendüléséről nem akarunk irni. Sajnos nem lenne mit erről Ezekbeu a kér­désekben épen ott tartunk ma is, mint tartottunk évtizedekkel ezelőtt, azzal a különbséggel, hogy ma már nem is beszélünk idegenforgalmunk fel­lendítéséről oly sokat s oly unalmasan elcsépel­tük már azt. Ha idegen invázióról beszélünk, akkor arra kell gondolnunk, hogy ilyenkor, mikor a színházi és hangverseny idény megkezdődik, egyszeribe milyen kedvelt egy nemzet válik a jó magyar népből. Mennyire szeretnek minket ilyenkor a kültoldiek s mennyire becsülik kultúránkat, zenei érdeklődésünket s miveltségünket, hogy egyszeribe csőstül jelentik be vendégszereplésüket, termé­szetesen felemelt helyárak mellett. S még ezen sem panaszkodnánk, mert ha egy Sarah Bernát, egy Busoni, vagy Sauer tartja méltónak szegény országunkat, hogy évi budget­jének egy részéhöz mi is hozzájárulunk, ezzel még nem vétettek sem nemzeti önérzetünk, sem kulturális állásunk ellenében. De akkor, mikor azt látjuk, hogy minden külföldi művész turnéjá­ban mi is a balkáni államok közé soroltatunk s a mi országunk az első állomás abban a kirucca­násban, mellyel a szegény Balkánt boldogítják, akkor méltán felagaskodhatik az önérzet bennünk s méltán keseredhetünk el kulturáuk ilyetén való lebecsülésén. S a legszebb a dologban, hogy mi ezeket a körutazást rendező művészeket a legnagyobb elragadtatással s a legmagyarabb vendégbarát­sággal fogadjuk s végeredményben utiéleményeik­ben mégis ugy szereplőnk, miként a bulgárok, a románok, szerbek, törökök stb. stb. stb. 'S még az is kellemetlen kissé, hogy a jobb elemek nem is keresnek lel minket, hanem azok a kiselejtezett művészek, akik már csak az Elkáu­nak jók, tehát szerintük, nekünk is. S ez ellen akarunk ma tiltakozni. Ez ellen kell leginkább állást foglalni s ha lehetséges közönségünket fel­világosítani. Hogy ne adózzunk szerény filléreink­kel azoknak, akik nem tudnak nagyobb művésze­tet produkálni, mint hazai tehetségeink, akik nem érdemlik meg azt a lelkes fogadtatást és vendég­barátságot, melyben részezitetii szokták, mert ez­zel nem kulturális intelligentiánkat igazoljuk előt­tük, hanem igenis, azt az otthonról hozott s ha­mis nézetünket, hogy nekünk, már mint a Bal­kánnak ez is jó. Most kezdődik a szezon. Ilyenkor hirdetik öles plakátok ennek, meg annak a hites külföldi művésznőnek, vagy művésznek legközelebbi fel­léptét, hangversenyét. Óvva intjük közönségün­ket, hogy ne üljenek fel a nagyhangú reklámnak, melynek háta mögött az üzleti élelmességen ki­vül semmi siucsen, hanem gondolják meg azt, hogy azzal a pénzzel, melyen az idegenek ilye­tén invázióját pártolják, más hazafiasabb kultur­mlssiót segíthetnek elö munkájában. Gondolják meg kétszer is, míg értéktelen művészi produk­ciókkal maguknak unalmas estéket, a magyar nemzetnek pedig csak lekicsinylést szereznek, ad­dig a megtakarított belépődíjakból egy oly or­szágos alap képezhető, mellyel csakugyan előbbre vihetjük a magyar művészetet. Ha a lelketlen, vagy tudatlan rendezők nem kímélik meg a magyar közönséget az idegen s értéktelen inváziótól, distitigváljuuk legalább mi magunk. Milyen szakiskolánk legyen? Mint ismeretes, az iskolai év kezdetén Sa­rudy György kezdeményezésére mozgalom iudifltj meg egy felső építő ipari szakiskola felállítása iránt, sőt — ami szintén ismeretes — a város is magáévá tette a felvetett eszmét s feliratban kérte a kormánynál ennek az iskolának a felál­lítását. Már hetekkel ezelőtt tudtuk, hogy ez a terv nem nyerte meg a kereskedelmi miniszter tetszé­sét, a téliratra adott miniszteri válasz azonban csak e hó 17-én érkezett meg hozzánk, amelyben a tervbe vett iskolára vonatkozólag a kereske­delmi miniszter szóról-szora ezeket mondja: „Folyó évi 9ő72 szám alatt kelt felterjesz­tésére értesíteni a város közönségét, hogy az ipari szakoktatás fejlesztését magam is kotmányzati programmom egyik pontjának tekintem, ujabb intézetek létesítésénél azonban az ország ipar­oktatási hálózatának tervszerű kiépítésén kivül figyelemmel kell lennem egyrészt az állani pénz­ügyi helyzetére, másrészt pedig arra, hogy az eddig már tervbe vett ujabb intézetek létesítése ós a meglevők belterjes fejlesztése az állam pénz­ügyi erejét annyira lekötik, hogy legközelebbi jövőben ujabb iskolák létesítése iránti tárgyalá­sokba is csak akkor bocsátkozhatom, ha az érde­keltség megfelelő anyagi áldozatot hoz. neveze­tesen : ha az iskola épit.kezisi és berendezési költ­ségeit fedezi és ezetikivül még a szegénysorait tanulók ösztöndijszükségletének egy részéről gon­doskodik. De ettől eltekintve a város kérésének ér­demleges tárgyalása előtt alaposan tanulmányo­zandó kérdés, hogy tekintettel az ország iparokta­tári szükségletére, de főleg a helyi és vidéki ipari viszonyokra, mily irányú és tagozatú iparoktatási intézet képez oly közszükségletet, továbbá mily fokú intézet népesíthető ott be állandóan ós bizto­sítható annak sikeres működése. A kérdés tanulmányozásával, Víg Albert kir. tanácsos iparoktatási főigazgatót bíztam meg, kit egyben utasítottam, hogy a város közönségé­vel, az érdekeltséggel érintkezésbe lépve terjesz­szen elém javaslatot; felkérem a város közönsé­gét, hogy kiküldöttemet eljárásában támogatni szíveskedjék. (Ez persze inár jóval előbb meg­történt, mint ez a leirat megérkezett.) Méltányolva azonban a város közönségének az iparoktatási áldozatkészségét, hajlandó vagyok addig is, mig egy rendszeres iparoktatási intézet létesítésének kérdése eldöntetik, az oltani ipari munkások képzéséről a szükségletnek megfelelően továbbképző tanfolyamok szervezésével gondos­kodni ; ily irányú javaslat, megtételével is neve­zett főigazgatót bíztam meg. Miután tudomást szereztem arról, hogy Sa­rudy György ottani ref. főiskolai tanár folyó évi november hó elején egy felső építő ipariskolát szándékszik megnyitni s az általa kibocsátott tá­jékoztatóban az érdekelteket arról értesiti, hogy ezen iskola államérvényességü bizonyítványokat ad, felhívom a közönséget, miszerint Sarudy Györgyöt értesiteni és az érdekelt közönséget nyomatékosan figyelmeztetni szíveskedjék, hogy ezen magán jellegű vállalkozásnak uincsen jog­alapja arra, hogy ígéreteket tegyen államérvé­nyességü bizonyítványok kiállítására, amely ígé­retek által a közönséget megtévesztheti. Buda­pest, 1911 november hó lóén. Beöthy s. k." Felvonás közben. Halkan, nesztelenül lépett Szilárd a páholyba. Ugyanebben a pillanatban meggyúlnak az ósz­eres lámpák. A hirtelen fellobbanó fényár szinte vakít. S a férfi előtt, közvetlenül előtte csillognak és fénylenek a lu illánsok, melyek két hosszú, vékonv kalaptüt ékesítenek. S ezek a csillagok nagy, fekete kalapról tündökölnek. Morvái Szilárd lehajol és súgva mondja : „Tehát mégis itt vagy, Sári, kérelmem, fenye­getésem dacára?" Lassan, sápadtan fordul meg a női fej. Ten­gerzöld szemek szikráznak a férfiúra. „S te, te utánam lopóztál!" Szilárd finom, metsző mosollyal válaszol: „Ragaszkodom jogomhoz ! Azt hiszed, engedem magam egyszerűen kiebrudalni, félrelökni, mint a régi szeretőiddel tetted '.'* „Szemtelenség ilyesmit nekem itt mondani." „Hát akkor jere el, jere — keressünk egy meghitt zugoeskát, ahol boldogok lehetünk. — Dnr­rauó pezsgő mellett! — Hallod'.' — Jere!" A tengerzöld szemek még mindig révetegen meredeznek reá. „ lelenetel akarsz csinálni az egész opera füle­hallattára ?" Várlaki Sáli mélyen sóhajt — uralkodni akar magán. „Különben mindjárt itt lesz a férjem!" „Gondolsz is te arra! De nem engedlek át annak a szőke olasz énekesnek, inkább — " Nem fejezheti be, mert megjő a férj, afféle] tucatalak. „Már itt vagy ?" kérdezi kissé gúnyosan Sári, s/maiagd l.d ékes kezét nyújtva férjének. Morvái | kimérten meghajol, alig küzdheti le indnlatosságát. „Ugy festesz, mint a boszu istene!* súgja neki Sári. Elsötétül a terem, kezdődik a nyitány. Majd fellép ő, ő — az ünnepelt olasz énekes, Lnigi Ciogo. Ritkán lehet ily tiszta, nemesvonásu arcot látni. Máinoritő lágysággal énekli dalát. Bámulatos. Amikor szempillái lassan emelkednek, szemei mély­ségesen sötétek, de amikor felpillant, világosak, acél­kékek lesznek . . . S ezek az acélkék szemek a í páholyra tekintenek fel, — a tömegnek észrevétle­nül, de egészen tisztán észrevéve a nőtől : — és észreveszi még más valaki is, aki sötét démonként a páholy hátterében guggol . . . Mind édesebbcu és szerelciuittasabban énekli Luigi Ciago csalogató dalát, — csak neki, a bájos asszonynak a tulipiros hajjal és tengerzöld szemmel. „Sári — nem tűröm ezt — megörjitsz n — reszketve rebesgetett szavak, miket nem had senki, — túlharsogja az érzéklázitó, észbontó szerelmi dal. 8 amikor felvonás végén az énekes meghajol a lelkesedés tomboló vihara előtt, Várlaki Sári le­oldja kebléről a meleg liliomot és odaveti az éne­kes iába elé . . . Várlaki átmegy a szomszéd páholyba, hol ismerőseivel beszélget. Szilárd szinte magánkívül van. Megint előre­hajol és súgja : „Jere, Sári! Szeretlek az örülésig! Inkább haljál meg, minthogy amannak karjaiba dőljél. El­felejtettél mindent, ami egymáshoz fűzött bennün­ket?" Várlaki Sári hátrahajtja fejét — féloldalt; vadul, mint a tűzvész, tombol halántéka a piros haj alatt. „Parancsolhatsz te a szivednek, Szilárd ? Nem ? Látod, én sem! Egyszer szerettelek —nagyon sze­rettelek ! De most" . . . Szilárd Keze görcsösen kapaszkodott az ass­szouv vállára. ' „Sári?!­Sári most egészen hátrafordul — és reáiuordnl : „Most gyűlöllek !" Nem, ezt nem hallotta senki, Várlaki még mindig a szomszéd páholyban van. Most ismét elsötétül a nézőtér ... A máso­dik felvonás . . . Luigi Ciogo még eibüvölöbben énekel és ismét feltekint a kis páholy felé ... A földszinten mégis néhányan észreveszik es látcsövei­ket arrafelé irányítják . . . Morvái Szilárd reszket, hideg verejték gyöngyözik a homlokán . . . Oh . . . és a briliáns csillagok ott a sötétből is kirivóan tündö­kölnek és csillognak feléje . . . Megfog egy ily csil­lagot, — nesztelenül elrántja, Sári nem vesz észre semmit s a hosszú, vékony, hegyes kalaptük egyike Szilárd kezében van. . . . Tüzesebbek lesznek n melódiák . . . „Sári — utoljára — velem jösz?"

Next

/
Thumbnails
Contents