Pápai Lapok. 38. évfolyam, 1911

1911-11-26

lünösen a pálinkamórések ellen, melyeket sohasem lehet eléggé gyakran csukva tartani. Odaát Ausztriában már régé«a vasárnapoukint délelőtt 10 órától zárva kell tartani a pálinkaméréseket, nálunk pedig egyszersmindenkorra jó voluaőket becsukni. Mennyi bajtól, mennyi gondtól szabadulnának a szegény népcsaládok, ha ez az utópia valósággá válhatna! Idegen invázió. Nem a külföldiek beözönléséröl, sem idegenforgalmunk hirtelen fellendüléséről nem akarunk irni. Sajnos nem lenne mit erről Ezekbeu a kérdésekben épen ott tartunk ma is, mint tartottunk évtizedekkel ezelőtt, azzal a különbséggel, hogy ma már nem is beszélünk idegenforgalmunk fellendítéséről oly sokat s oly unalmasan elcsépeltük már azt. Ha idegen invázióról beszélünk, akkor arra kell gondolnunk, hogy ilyenkor, mikor a színházi és hangverseny idény megkezdődik, egyszeribe milyen kedvelt egy nemzet válik a jó magyar népből. Mennyire szeretnek minket ilyenkor a kültoldiek s mennyire becsülik kultúránkat, zenei érdeklődésünket s miveltségünket, hogy egyszeribe csőstül jelentik be vendégszereplésüket, természetesen felemelt helyárak mellett. S még ezen sem panaszkodnánk, mert ha egy Sarah Bernát, egy Busoni, vagy Sauer tartja méltónak szegény országunkat, hogy évi budgetjének egy részéhöz mi is hozzájárulunk, ezzel még nem vétettek sem nemzeti önérzetünk, sem kulturális állásunk ellenében. De akkor, mikor azt látjuk, hogy minden külföldi művész turnéjában mi is a balkáni államok közé soroltatunk s a mi országunk az első állomás abban a kiruccanásban, mellyel a szegény Balkánt boldogítják, akkor méltán felagaskodhatik az önérzet bennünk s méltán keseredhetünk el kulturáuk ilyetén való lebecsülésén. S a legszebb a dologban, hogy mi ezeket a körutazást rendező művészeket a legnagyobb elragadtatással s a legmagyarabb vendégbarátsággal fogadjuk s végeredményben utiéleményeikben mégis ugy szereplőnk, miként a bulgárok, a románok, szerbek, törökök stb. stb. stb. 'S még az is kellemetlen kissé, hogy a jobb elemek nem is keresnek lel minket, hanem azok a kiselejtezett művészek, akik már csak az Elkáunak jók, tehát szerintük, nekünk is. S ez ellen akarunk ma tiltakozni. Ez ellen kell leginkább állást foglalni s ha lehetséges közönségünket felvilágosítani. Hogy ne adózzunk szerény filléreinkkel azoknak, akik nem tudnak nagyobb művészetet produkálni, mint hazai tehetségeink, akik nem érdemlik meg azt a lelkes fogadtatást és vendégbarátságot, melyben részezitetii szokták, mert ezzel nem kulturális intelligentiánkat igazoljuk előttük, hanem igenis, azt az otthonról hozott s hamis nézetünket, hogy nekünk, már mint a Balkánnak ez is jó. Most kezdődik a szezon. Ilyenkor hirdetik öles plakátok ennek, meg annak a hites külföldi művésznőnek, vagy művésznek legközelebbi felléptét, hangversenyét. Óvva intjük közönségünket, hogy ne üljenek fel a nagyhangú reklámnak, melynek háta mögött az üzleti élelmességen kivül semmi siucsen, hanem gondolják meg azt, hogy azzal a pénzzel, melyen az idegenek ilyetén invázióját pártolják, más hazafiasabb kulturmlssiót segíthetnek elö munkájában. Gondolják meg kétszer is, míg értéktelen művészi produkciókkal maguknak unalmas estéket, a magyar nemzetnek pedig csak lekicsinylést szereznek, addig a megtakarított belépődíjakból egy oly országos alap képezhető, mellyel csakugyan előbbre vihetjük a magyar művészetet. Ha a lelketlen, vagy tudatlan rendezők nem kímélik meg a magyar közönséget az idegen s értéktelen inváziótól, distitigváljuuk legalább mi magunk. Milyen szakiskolánk legyen? Mint ismeretes, az iskolai év kezdetén Sarudy György kezdeményezésére mozgalom iudifltj meg egy felső építő ipari szakiskola felállítása iránt, sőt — ami szintén ismeretes — a város is magáévá tette a felvetett eszmét s feliratban kérte a kormánynál ennek az iskolának a felállítását. Már hetekkel ezelőtt tudtuk, hogy ez a terv nem nyerte meg a kereskedelmi miniszter tetszését, a téliratra adott miniszteri válasz azonban csak e hó 17-én érkezett meg hozzánk, amelyben a tervbe vett iskolára vonatkozólag a kereskedelmi miniszter szóról-szora ezeket mondja: „Folyó évi 9ő72 szám alatt kelt felterjesztésére értesíteni a város közönségét, hogy az ipari szakoktatás fejlesztését magam is kotmányzati programmom egyik pontjának tekintem, ujabb intézetek létesítésénél azonban az ország iparoktatási hálózatának tervszerű kiépítésén kivül figyelemmel kell lennem egyrészt az állani pénzügyi helyzetére, másrészt pedig arra, hogy az eddig már tervbe vett ujabb intézetek létesítése ós a meglevők belterjes fejlesztése az állam pénzügyi erejét annyira lekötik, hogy legközelebbi jövőben ujabb iskolák létesítése iránti tárgyalásokba is csak akkor bocsátkozhatom, ha az érdekeltség megfelelő anyagi áldozatot hoz. nevezetesen : ha az iskola épit.kezisi és berendezési költségeit fedezi és ezetikivül még a szegénysorait tanulók ösztöndijszükségletének egy részéről gondoskodik. De ettől eltekintve a város kérésének érdemleges tárgyalása előtt alaposan tanulmányozandó kérdés, hogy tekintettel az ország iparoktatári szükségletére, de főleg a helyi és vidéki ipari viszonyokra, mily irányú és tagozatú iparoktatási intézet képez oly közszükségletet, továbbá mily fokú intézet népesíthető ott be állandóan ós biztosítható annak sikeres működése. A kérdés tanulmányozásával, Víg Albert kir. tanácsos iparoktatási főigazgatót bíztam meg, kit egyben utasítottam, hogy a város közönségével, az érdekeltséggel érintkezésbe lépve terjeszszen elém javaslatot; felkérem a város közönségét, hogy kiküldöttemet eljárásában támogatni szíveskedjék. (Ez persze inár jóval előbb megtörtént, mint ez a leirat megérkezett.) Méltányolva azonban a város közönségének az iparoktatási áldozatkészségét, hajlandó vagyok addig is, mig egy rendszeres iparoktatási intézet létesítésének kérdése eldöntetik, az oltani ipari munkások képzéséről a szükségletnek megfelelően továbbképző tanfolyamok szervezésével gondoskodni ; ily irányú javaslat, megtételével is nevezett főigazgatót bíztam meg. Miután tudomást szereztem arról, hogy Sarudy György ottani ref. főiskolai tanár folyó évi november hó elején egy felső építő ipariskolát szándékszik megnyitni s az általa kibocsátott tájékoztatóban az érdekelteket arról értesiti, hogy ezen iskola államérvényességü bizonyítványokat ad, felhívom a közönséget, miszerint Sarudy Györgyöt értesiteni és az érdekelt közönséget nyomatékosan figyelmeztetni szíveskedjék, hogy ezen magán jellegű vállalkozásnak uincsen jogalapja arra, hogy ígéreteket tegyen államérvényességü bizonyítványok kiállítására, amely ígéretek által a közönséget megtévesztheti. Budapest, 1911 november hó lóén. Beöthy s. k." Felvonás közben. Halkan, nesztelenül lépett Szilárd a páholyba. Ugyanebben a pillanatban meggyúlnak az ószeres lámpák. A hirtelen fellobbanó fényár szinte vakít. S a férfi előtt, közvetlenül előtte csillognak és fénylenek a lu illánsok, melyek két hosszú, vékonv kalaptüt ékesítenek. S ezek a csillagok nagy, fekete kalapról tündökölnek. Morvái Szilárd lehajol és súgva mondja : „Tehát mégis itt vagy, Sári, kérelmem, fenyegetésem dacára?" Lassan, sápadtan fordul meg a női fej. Tengerzöld szemek szikráznak a férfiúra. „S te, te utánam lopóztál!" Szilárd finom, metsző mosollyal válaszol: „Ragaszkodom jogomhoz ! Azt hiszed, engedem magam egyszerűen kiebrudalni, félrelökni, mint a régi szeretőiddel tetted '.'* „Szemtelenség ilyesmit nekem itt mondani." „Hát akkor jere el, jere — keressünk egy meghitt zugoeskát, ahol boldogok lehetünk. — Dnrrauó pezsgő mellett! — Hallod'.' — Jere!" A tengerzöld szemek még mindig révetegen meredeznek reá. „ lelenetel akarsz csinálni az egész opera fülehallattára ?" Várlaki Sáli mélyen sóhajt — uralkodni akar magán. „Különben mindjárt itt lesz a férjem!" „Gondolsz is te arra! De nem engedlek át annak a szőke olasz énekesnek, inkább — " Nem fejezheti be, mert megjő a férj, afféle] tucatalak. „Már itt vagy ?" kérdezi kissé gúnyosan Sári, s/maiagd l.d ékes kezét nyújtva férjének. Morvái | kimérten meghajol, alig küzdheti le indnlatosságát. „Ugy festesz, mint a boszu istene!* súgja neki Sári. Elsötétül a terem, kezdődik a nyitány. Majd fellép ő, ő — az ünnepelt olasz énekes, Lnigi Ciogo. Ritkán lehet ily tiszta, nemesvonásu arcot látni. Máinoritő lágysággal énekli dalát. Bámulatos. Amikor szempillái lassan emelkednek, szemei mélységesen sötétek, de amikor felpillant, világosak, acélkékek lesznek . . . S ezek az acélkék szemek a í páholyra tekintenek fel, — a tömegnek észrevétlenül, de egészen tisztán észrevéve a nőtől : — és észreveszi még más valaki is, aki sötét démonként a páholy hátterében guggol . . . Mind édesebbcu és szerelciuittasabban énekli Luigi Ciago csalogató dalát, — csak neki, a bájos asszonynak a tulipiros hajjal és tengerzöld szemmel. „Sári — nem tűröm ezt — megörjitsz

n — reszketve rebesgetett szavak, miket nem had senki, — túlharsogja az érzéklázitó, észbontó szerelmi dal. 8 amikor felvonás végén az énekes meghajol a lelkesedés tomboló vihara előtt, Várlaki Sári leoldja kebléről a meleg liliomot és odaveti az énekes iába elé . . . Várlaki átmegy a szomszéd páholyba, hol ismerőseivel beszélget. Szilárd szinte magánkívül van. Megint előrehajol és súgja : „Jere, Sári! Szeretlek az örülésig! Inkább haljál meg, minthogy amannak karjaiba dőljél. Elfelejtettél mindent, ami egymáshoz fűzött bennünket?" Várlaki Sári hátrahajtja fejét — féloldalt; vadul, mint a tűzvész, tombol halántéka a piros haj alatt. „Parancsolhatsz te a szivednek, Szilárd ? Nem ? Látod, én sem! Egyszer szerettelek —nagyon szerettelek ! De most" . . . Szilárd Keze görcsösen kapaszkodott az assszouv vállára. ' „Sári?!Sári most egészen hátrafordul — és reáiuordnl : „Most gyűlöllek !" Nem, ezt nem hallotta senki, Várlaki még mindig a szomszéd páholyban van. Most ismét elsötétül a nézőtér ... A második felvonás . . . Luigi Ciogo még eibüvölöbben énekel és ismét feltekint a kis páholy felé ... A földszinten mégis néhányan észreveszik es látcsöveiket arrafelé irányítják . . . Morvái Szilárd reszket, hideg verejték gyöngyözik a homlokán . . . Oh . . . és a briliáns csillagok ott a sötétből is kirivóan tündökölnek és csillognak feléje . . . Megfog egy ily csillagot, — nesztelenül elrántja, Sári nem vesz észre semmit s a hosszú, vékony, hegyes kalaptük egyike Szilárd kezében van. . . . Tüzesebbek lesznek n melódiák . . . „Sári — utoljára — velem jösz?"