Pápai Lapok. 38. évfolyam, 1911

1911-06-11

P^pai Lapok ft. — Iparigazolványok. Szende Ignácné szül. Kellner Maria ós Schlesinger Simon • kávéház, szálloda és vendéglő iparra, Braun Ármin ás Dezső az ecetgyártásra és füszerkereskedésre, Steiner Ferenc a rőfös, rövidáru ós noriiibergi «ikkek földön való árulására, Varga Ferenc pedig a cipésziparra iparigazolványt nyertek. Barca Zsigmond a sorsjegykereskedését beszüntette. A tanács a Major-utca egy üzletére is adott engedélyt, de kikötötte, hogy 191o" ápr. 14 óig az a Tűzoltó-utcába helyezendő át. — Hirdetmény. Pápa r. t. város házipénztári, alapítványi és egyéb összes számadásai f. hó 12-töl lógva Ifi napon át a sráu.vevő' hivatalban kozsremlére kitéve lesznek, a netáni észrevételek erén időtartain alatt, — illetve a közgyűlés napjáig a polgármesteri hivatalnál írásban beadhatók. Pápa, 1911 június 7. A váro»i ható»ág. CSARNOK. kis gyereket, amint kilépek az ajtón és megrettenve visszafutok a mamához és kétségbeesve kiabálom : Mama, mama, a tóid fehér! Belekapaszkodtam a mama kötényébe és a mama elkezdett, nevetni. Nevetett nagyon. Szivböl. Hangosan. Látom magam amint félénk respektussal nézek a hóra, amelyből a tossz gyerekek hóembert csinálnak és aki, mikor készen van már, feljöu a lépcsőkön, hogy engem megijesszen, hogy megijesszen, hogy megfagyasszou, különösen mikor nem akarok 9-kor lefeküdni. Látom magam, amint falun vagyok és irigylem a falusi gyerekeket, mert ők belekapaszkodhatnak a szekér hátuljába és a szekér viszi őket. ők meg villámgyorsan csúsznak a földön. Látom magam, amint félénken megcsinálom ugyanezt és a kocsis rám sem nézve csak megszokásból hátracsap és én nagyon örülök azon, hegy nem talált. Mintha az én érdemem lenne. Aznap hősnek ezrem magamat. Látom magam amint az iskolából hazajövök és hideg, szürke nedves idő van. Amint ott honn senkit nem találok. Amint elkezdek gondolkodni, hogy Ádám és Éva előtt, mi volt. Hogy mi a semmi? Hisz a iegsemmibb semmi is valami. Eszembe jut, hogy hátha ez a szürke nedves idő a semmi? Es hátha én Ádám előtt születtem ? Ki vagyok ? Moluár Árpád vagy . . . Jön a többi. Fellocsolnak, mert elájultam. Látom magam, amint beteg vagyok és rettenetesen gyűlölöm Ádámot mert leszakította azt a bizonyos gyümölcsöt. Ku pedig élni akarok. Élni, örökké mindig. Illetőleg nem annyira élni, mint inkább nem akarok meghalni. Azután sok, sok kép. Amit más nem ért meg csak én. Csupán csak én. Pl. hogy forró nyári délután vau. Es én ülök az iskolában. A gyerekek álmosau zümmögnek. Némelyek számolgatják hány magyar óra lesz viz<gáig. Kn nem látok már. nem hallok már semmit, mikor a Fülöp odatesz elibém egy kemény papirost, mire rá van egy madár rajzolva és kiszínezve es ami nekem rendkívül módon tetszik. És én ennek az árnyképnek ugy tudok most örülni. Tovább, tovább! Mennek, rohannak. Egészen mig a tanár ur meg nem jelenik. De ez oly réginek tetszik. Az jut eszembe hogy a boldogság csak egy pillanat, ami azonban az örökkévalóságig tart. Most, hogy beiroiu ezt, nem értein, de akkor tisztán, világosan értettem. Mikor a tanár ur ölében voltam félálomban, félig ébren mindent megértettem. Es amint latom a sok sok árnyat, kiemelkedik közülük egy hatalmas teketebajuszu, összeérő szemöldökű ember képe, akinek én mindezt a boldogságot köszönhetem, ki hogyha nem lett volna soha nem tudtam volna, mily boldoggá tesz a kölcsönöt szeretet, ki tanított, oktatott, nevelt ós imádott engem. És ebbeu a percben ugy éreztem, hogy soha elég hálás ezért uem lehetek; ugy éreztem hogy nincs az a szereti t, mivel érte megfizethetnék. Es elmosódva láttam a tanár urnák*a: 'ámulattól még mindig kissé kinyitott ajakát és hirtelen magamhoz szorítva egy nagy gyermekies szent szenvedélyes és ártatlan — csókkal zártant be azt. Pszt! Az Arpádka elaludt. XVIII. — Tanár ur! En meghalok. Nem azért mi(

vel apámat eltemették. Nem. De mondja csak j tanár ur, megtalálta-e azt a kopott naplót mit C éve irtam? Istenein! 12 éves voltam és akkot ugy szerettem mindenkit. Ugy-e az orvosok azt ' mondják, hogy azért halok meg, mert tüdővé| szem van. De ez nem igaz. Önnek tanár ur megsúghatom. De ne mondja el senkinek. Hanem írja bele a naplóba, hogy a többi 12 éves érzékeny kis fiuk tanuljanak belőle. Tanár ur! Engem a boldogság öl meg. Most Ün azt hiszi, hogy ez lázbeszéd és simogatja a hajamat. Szemeive! azt mondja. Dehogy Árpádkáin te élni fogsz De én jobban tudom. Meg fogok halni. És ei természetes dolog is. Hetidén van. En kiélveztem az életet, anélkül, hogy megkóstoltam volna. Engem szerettek és én is szerettem. Hanem észr* vette-e azt a negyedik árnyat, kinek az volt a foglalkozása, hógy apám volt. Ot elfelejtettük szerettii. Nem érzi inily igazságtalanság ez? Urain! Én, apám halála •táti egy papirost találtam. Ne mosolyogjon kérem. En tudom kívülről. A papa, azt mondja magáról, hogy ö a világ legiettene» tesebbb és leghálátlanabb teremtése, mert ahelyett, hogy megköszönné, hogy ilyen házibaráttal áldotta meg az Isten, aki paradicsommá teszi az, életét némelykor, igen, némelykor — majdnem irigykedik. Emiatt a „majdnem* miatt vagyok beteg. Érti Ön azt a szenvedést, mit férfi érezhet, ki istene akar feleségének lenni és helyét betöltötte már valaki. És ez a valaki paradicsommal ajándékozza meg a férjet. Ez rettenetes! Oh ón jól tudom mit tesz ez? Oh ón sok regényt olvastam! En ismerem az életet. Mennyi könny, mennyi szenvedés ! Mennyi tehetetlen düh ! Mennyi átsirt éjjel. En a papát mindeddig nem vettem észre. Olyan régi bútor volt szememben. Es most hős lett. Drámai hős! A férj, ki felesége boldogságáért saját büszkeségét áldozza fel. Amilyen jelentéktelen volt azelőtt, épp olyan fontos volt ezután az egyénisége. Ugy érzem, hogy minden csók amit Önnek adtam ugy volt rabolva. Minden gyengédség az egész gyerekes nagy szeretetem az ö jussa volt mit ön és én csellel és erőszakkal elraboltunk tőle. Milyen furcsa! Egyszer volt hős, mikor a megcsalt férj szerepét játszotta és ez oly nevetséges volt! Ezer meg ezerszer volt nevetséges és ez most az én szememben oly hősiesnek tünteti fel! Ezt Ön nem érti. Ehhez sok gondolkodás, sok szenvedés kell, hogy megértsék. Tehát gyónok. Meghalok azért mert bűnös voltam. Meghalok azért, mert apámat megvetettem. Meghalok azért mert Önt szerettein. Mert az Ön térdén lovagoltam. Mert az Ön meséjét hallgattam. Mert Önt tekintettem igazi apámnak. Ezalatt az én szegény apuskám kínlódott, mert nem lángész, mint Ön. Gyötrődött, mert uem oly szép mint Öu és kétségbeesett, hogy nem Istene egy asszonynak mint On. Ez lázas nyugtalan éjjeleken ágyában hánykolódva kérdezte biztosan magában : Miért? hogy : Miért? Ez a nagy kérdő jel a természetben. De mindegy a tényen nem változtat ez már semmit. Nem lehet csavarni. Én szerettem önt és szeretem imádom önt most is és boldog vagyok, hogy azért halok meg. Ne közelítsen kérem ! Oh tudom mit akar. Meg akar igézni. De én nem akarom. Éu gyűlölni akarom Önt. Gyűlölni! Gyűlölöm. Meg ne csókoljon! Erös akarok lenni . . . Ne mondja Ar padkái ii . . . lí -Menetes hangja van . . . Az ember ugy érzi, hogy a szivében megpattant valami . . . Valami régi évezredes hur . . . Kifogok rajtad . . . befogom a füleimet . . . Hiába, hallom . . . Nem borzasztó, mikor az emuer érzi, hogy gyengül az akarata, mikor érzi, hogy a szeretet megliipuotizálja . . . Micsoda szép nagy beszédes szemeid vaunak . . . De azért gyűlöllek . . . Nem bírom tovább . . . Édes egyetlen apuskám, te drága, imádlak . . . Imádlak . . . Közelebb hajolj . . . Gyenge vagyok, de nagyon jó gyengének lenni, ha te vagy az erös. Megvallom, hogy nem birok ellenálui neked . . . Nem beszélek többet . . . Csókold ki ezt a kis megmaradt, életet a testemből . . . Tied ! Te fújtad | a lelket beléje. Lelkem alkotója . . . szentem . . . istenem . . . Isten . . . ve . . . led . . . Vége. Sok pénzt takaríthat meg az, i akinek bármiféle könyvnyomdái munkákra szüksége van, legyen az a legegyszerűbb névjegy, vagy a legkomplikáltabb könyvnyomdái munka, ha Goldberg Gyula nyomdalulajdonoshoz fordul nyomdai munkáival, mert könyvnyomdája a legmodernebb villanyerőre berendezett uj gépekkel és modern betűkkel lett felszerelve, mi által a legkényesebb munkák gyorsan és olcsón felszámítva készíttetnek el. Egy második gimnazista naplója. Irta: Sisak Miklós. XVII. Hát meg az esték! Soha nem hittem volna, Jiogyaz iskolában annyi minden történik. És érdekes, mindezt én mondom el a tanár urnák, de az ö szájából egész másnak hallatszik a történet. Kopogtat. Bejön. A mama miudjárt megrohanja: Evett-e vacsorát? Sebaj. Ez annál jobban izük. Ezt meg kell kóstolnia Cigarettára gyújt és mesél. Mindig van neki valami mondani valója. És akárkit gúnyol ki, oly kedvesen teszi, Log}' lehetetlen még annak is, hogy ne mosolyogjon Eszembt jutott, hogy milyen boldog az olyan ember, aki ilyen t Jkéletes és akit annyira •szeret mindenki. Micsoda jó kedv ! Micsoda kacagás ! Mindenkiről tud valami mulatságosat mondani. Beszél Vadászról meg a finom sértéseiről, beszél Weiszröl meg a kereskedelmi vállalatairól, a Blatt fiu aristokraciájáról. A inaiua tréfásan megfenyegeti: Maga kegyetlen ember, mindenkit szét analisál, képzelem mit mesél miróluuk ha Pap Józsiéknál van. A papa is közbeszól: Hát az Árpádról, hogy nyilatkozik? 0 megmosolyogva azt mondta, hogy az Árpádka jelenlétében nem nyilatkozik. Különben egyszer megmondta, hogy mit gondol róla, mikor együtt javították a magyar gyakorlatot. Én hirtelen elpirulok és megkérdezem, milyen a beteg virág. Megkérdezték mi bajom van vele, én megmondtam semmi, sőt... amin megiut nevettek. Ezután átmentünk a másik szobába. A mama zongorázott miut egyszer, én a tanár ur ölében ültem mint egyszer . . . És játék közben volt időm gondolkodni, hogy mért vagyok beteg virág, felnéztem a tanár úrra és láttam az arcán, hogy boldog. És észervettein azt is, amire eddig nem ügyeltem, hogy nagyon szép ember; összehasonlítottam az apával és az összehasonlítás kellemetlen volt. Az ajka félig nyitva maradt a gyönyörtől. Összeérő fekete szemöldöke volt és igy amint elragadtatva nézte a mamát, azt hittem, hogy nincs nálánál szebb léi ti a világon. A m.tni kifáradva a játékból leeresztette a kezét és csend lett. Minden a zene hatása alatt voltunk. Senki sem merte megtörni a csendet. Eu behunytain a szememet ós ez a •csend mesélni kezdett, mit mesélt a csend? Hogy a világon senkinek annyi hálával nem tartozom mint a tanár urnák, aki nemcsak engem de az egész családot boldoggá tette. Az éu szivein meg tele lett hálával és szerettem volna, ha be tudtam volna bizonyítani mennyire szeretem. És a csendből alakok szálltak tel homályos, ködös alakok, akik színjátékot adtak elő, jeleneteket az én életemből. Elkezdve az elsö emlékemtől, melyre magam is ködösen emlékszem, addig inig a tanár ur megjelent. Jeleneteket adtak elő, melyek között nem egy olyan volt, hogy mikor meg akartam fogni őket elröppentek. Láttam magamat, mint két éves kis gyrmeket a bölcsőben, akit a mamája otthona hagyott mert a színházba kellett mennie. És én nagyon boldogtalan voltam •emmiatt, — most láttam magam, mint 4 éves